A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Fehérvári Béla: Németh Péter vicéje voltam (Hősköltemény)

— Legalább azt mondd meg - nyöszörögtem - sok bakit vétettem? — Nem, Béluska, minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett. De azt láttam, hogy izgulsz. Gyere, mielőtt a sáskák ellepik az asztalokat, hűtsd le magad! Iszunk egy konyakot. A második után már nem is haragudtam rá. Ez az eset kettős tanulsággal szolgált: az egyik, hogy mindig napra kész legyek; a másik: Péter bármikor jégre vihet. Sokszor ugratott vagy finoman gúnyolódott velem. Jó gyerekként baráti gesztust láttam benne, s néha még lendített is a munkakedvemen, bizonyításra kényszerített kihasználva azt, hogy a magam módján én is hiú vagyok. Egyik nagy ugratásával végül öngólt lőtt. Ez a történet több évre nyúlt előre, a lényegét mégis elmondanám röviden. Előre is mondom, nagy falatot nyelt, amit a mai napig sem tud megemészteni. Persze, hogy nem értek a régészethez (ezt tőle tudom), azért bele-beleolvastam a szakirodalomba. Azok az írások tetszettek leginkább, melyekhez az én ismereteim elegendőek. Ismeretterjesztő szinten. Akkoriban jelent meg egy kötet a feltárások hasonló szellemű interpretálásával. Péter a szabolcsi földvár föltárásáról írt. Igen tetszett, még apámnak is elvittem olvasásra. Amúgy kérkedni is akartam előtte, hogy lám, én nem akárkikkel dolgozom! Egy mazsolát leszakítottam a fügefáról (szándékos képzavar!), legyen egyszer nekem is gyermeknapom. Sosem neveztem Főnöknek, de idegen közegben — természetesen — igazgató úrnak. Neki én négyszemközt Béluska voltam, amit nem bántam, neki is legyen néha örömnapja. Ilyenkor tudtam: kioktatás vagy valami szarkasztikus eszmefuttatás következik, természetesen az én kontómra. Mikor pedig árnyaltan akarta kifejezni messzehordó, bölcs és tapintatos véleményét, akkor neki én pusztán b. k. voltam. Jól megvoltunk. Nos, visszatérnék a régészethez, pontosabban az ásatásokhoz, amit mindig imádtam, akár technikusként, akár rajzolóként vagy táborfelügyelőként lehettem jelen. Egy interjút hallgatva vagy olvasva valahol elhangzott: a folyó a legolcsóbb ásatómunkás. Szinte szégyelltem magam, hogy ez az evidencia nem tőlem származik. Betüzesedtem, s mihelyst lehetett, elmondtam Péternek. Hümmögött, merengett, mimikáján látszott, működik az agyi számítógép. Rágyújtott, bajuszát sodorgatta. — Ez igaz - mondta. — De hol a hajó? - nézett rám sandán és kérdőn. — Csinálni kell, nem nagy ügy. — Béluska, te egy elvarázsolt ember vagy. Egy halászladikot bármikor lehet szerezni. — Én nem ilyen szimpla járgányra gondoltam. Egy igazi kishajóra, amiben nyolc ember utazhat és alhat. Elölről vezérelt motor, ultrahangos medertapogató, meg minden. Először az úszótest legyen meg, azután fokozatosan, évről-évre lehet fejleszteni. Mit szólsz hozzá? — Álmodozó vagy, felejtsd el! Bár nem lenne rossz. Lelkesedésem ugyan magasra hágott, de tudtam, akkora fába vágom a fejszémet, amiből bravúr lesz kiszabadítanom. — Semmibe nem kerül, Péter, hogy költségvetést készítsek a terveimhez. Makett is lesz. Két hét múlva bemutatom. Rendben? — Rendben - mondta nem túl nagy meggyőződéssel. Két hét múlva mindent elétálaltam. — Nem sok - mondta. De ki építi meg? -Én. — Ezt már nem hiszem. Egyáltalán csináltál már ilyet? — Ekkorát még nem, de kisebbet többet — mondtam. — Láss neki! Vagy lik vagy fa. Legfeljebb egy tapasztalattal gazdagabbak leszünk. Aztán mintha mindketten elfeledkeztünk volna róla. A tervet többször átrajzoltam, tökéletesítettem, hogy a Felső-Tisza mederviszonyainak lehető legjobban megfeleljen. Az építési anyagot beszereztem, ami azután négy évig szakszerű