A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Régészet - Pető Mária: François-Sulpice Beudant kelet-magyarországi utazása 1818-ban

Francois-Sulpice Beudant kelet-magyarországi utazása 1818-ban is megvizsgálta - „de különösen Debrecen és Nagyvárad között, ahol már régóta hasznosítják azokból a tavakból, melyek nyáron kiszáradnak és ahol a só nagy mennyiségben kivirágzik a föld felszínén. Ezek a virágzó sálinak hóhalmokhoz hasonlítanak, ezért róluk a tavaknak a Fejér tó nevet adják. Miután felszedték, három vagy négy nap után megújulnak, úgy hogy egész nyáron át jelentékeny mennyiséget szednek össze belőlük, melyet aztán Debrecenbe szállítanak, azért, hogy szappant készítsenek belőle exportra. Úgy tűnik, hogy az évi termelés több, mint 10 ezer métermázsa, és azt mondják, hogy képes lenne ezt a mennyiséget határtalanul növelni, mivel néhány nagyon gazdag tavat a távolságuk miatt nem használnak ki." (II. könyv 334-335.) A debreceni szappan - melynek alapanyaga az ásványi lúg, azaz a nátron, összetevői még a zsiradék, élő mész és a közönséges só (TOWNSON 1800. 95.) - igen jó hírnévnek örvendett a maga korában. Townson fehérnek, szivacsosnak és nagyon könnyűnek nevezte. Baudant kritikusabb elődjénél, a debreceni manufaktúrák között beszél a szappanfőzőkéről is, melyeket a nátrontavak közelsége miatt létesítettek, a szappant faggyúval készítik, mint általában Európa legtöbb államában, s noha a manufaktúra termékét elég jónak nevezi, megjegyzi, hogy a gyártás a munkások jártasságára hagyatkozik és szerinte szükséges lenne több módon javítani rajta. Beudant az egész napos esőzés ellenére a szikes tavak partján talajmintát vett - bár mint írja, nem volt módjában vízmosást megfigyelni vagy feltárást végezni - megállapította, hogy a tavak szélén egy szürke agyagos és egy fekete, nedves fajtát talált, mely többé-kevésbé homokkal keveredett és nátrium-karbonátot („carbonate de soude"), valamint 6%-ban mészkarbonátot („carbonat de chaux") tartalmazott. Mivel a rendkívül átázott talajban sem feltárást végezni, sem a környékbeli ásott kutak metszetét megvizsgálni nem tudta, visszatért Debrecenbe, ahol átnézte az e témában fellelhető irodalmat. Rückertnek a biharmegyei szódás tavakról 1792-ben publikált munkájára hivatkozott, aki 50-60%-ban adta meg a nátrium-karbonát mennyiséget ezekben a tavakban. Beudant megállapította, hogy ez a nátron sohasem tiszta, hanem savas szódával („muriate de soude") különböző mértékben keveredik. Természetesen nem kerülte el szerzőnk figyelmét a magyar Alföld másik jellegzetes terméke a salétromsó sem: ,/l magyar Alföldön létezik még egy más fajta só, melynek eredetét talán még nehezebb megmagyarázni: ez a salétrom ('salpétre'), mely itt nagy mennyiségben található; ez is Szatmár, Szabolcs és Bihar megyében a föld felszínén virágzik, sőt Székesfehérváron és Sopronban is: felhasználása nagyon jelentős és teljesen kielégíti Magyarország és Ausztria teljes szükségletét. Ebből a kormányzat elszámolása szerint 1802-ben 7 ezer métermázsát nyertek, bár a műhelyek a gyűjtést nem terjesztették ki mind azokra a helyekre, ahol ez előfordul." (II. 342-343.) A salétrom keletkezésénél - Beudant szerint - szerepe volt az állati és növényi anyagok felbomlásának, ezt a megállapítását az újkori földtani irodalom is elismeréssel nyugtázta (INKEY 1914. 18.). Szerzőnk csak egy éjszakát töltött Nagykállóban, így talán nem is volt tudomása arról, hogy ez a település volt egykor a salétromfőzés központja (NYÁRÁDY 1958.), bár számos más községben is foglalkoztak ezzel a tevékenységgel. Ennek ellenére Beudant nem tesz említést a salétromfőző fabrikákról. Megemlíti viszont a természetes glaubersó („sulfate de soude") előfordulását. Érdekes módon a glaubersó egy másik utazó érdeklődését is felkeltette, Joseph Krickel, aki néhány évvel később utazott át az Alföldön azt írta, hogy ez a só nagy mennyiségben található az alföldi pusztaságban, nátronnal keveredve (HARASZTI-PETHŐ 1963. 252.). Beudant roppant sajnálta, hogy nem tudott tovább utazni Erdélybe, ahol nyilvánvalóan még érdekesebb földtani megfigyelésekre lett volna módja, de mivel az idő sürgette, s hátra volt még tervei szerint dunántúli utazása, Debrecenből újra a Vorspannal Pest felé vette az útját. Előbb déli irányba haladhatott, mert említi, hogy a Berettyó mocsaraiban megrekedt, majd a Nagykunság déli részén haladt, átkelt a Tiszán és a Duna-Tisza közén folytatta útját Pest felé. Ezen a tájékon csak Cegléd városánál állt meg, itt még a fogadó udvarán is végzett talajtani megfigyeléseket. 329