A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Fehérvári Béla: Németh Péter vicéje voltam (Hősköltemény)

Németh Péter vicéje voltam (Hősköltemény) Úgy hangzik, mintha azt mondtam volna: Kossuth Lajos katonája voltam. Valamivel szerényebben: Horthy Miklós lakája voltam. De mindkettő messze eltörpül a mellett a tény mellett, hogy én valóban vicéje voltam Németh Péternek. Tehát nem mese. És nem az az érdekes, hogy voltam, hanem: hogyan lettem az. Házasságom füstbe ment. Új házasságban kellett vigasztalódnom, hogy visszanyerjem önbecsülésemet. Sürgősen kellett egy „ara". A kerítést dr. Selmeczi László vállalta magára. Meginvitált szerény rezidenciájára egy kis csevegésre. Ekkor a minisztérium múzeumi osztályának vezetője volt, korábbi megyei igazgatóm Szolnok megyében. Mondhatom, minden jobban esett volna, mint a fővárosba utazni, főleg ilyen kényes témában. Nem volt rest négy teljes órát rám szánni. El akart téríteni elhatározásomtól. Megértette magánéleti helyzetemet, de azt igen savallta, hogy egy általam jól rendbehozott és működtetett múzeum távozásom után ebek harmincadjára jut. Igaza lett. De én hova mehetek? Hamarosan egy fantasztikus fordulat következett. Üzenetet kaptam Szolnokról, hogy Selmeczi barátom X napon Y óra körül másodmagával meglátogat. Legyek kéznél! Hogy ki az a második ember, nem közölték velem, azt sem, milyen ügyben járnak erre. Minden esetre a (magunk erejéből) rendbehozott alkotóházban fogadtam őket. Egyik barátom főzött egy igazán kitűnő bográcsost, és természetesen egyéb is az asztalra került. Megjöttek, örvendeztünk egymásnak, megebédeltünk. Egy szó sem esett jövetelük céljáról. Ez a megvendégelés teljesen kézenfekvő volt. Én is bármely múzeumba mentem akkoriban, teljes és hiteles barátsággal fogadtak. Egyazon fészekbe tartoztunk. Nos, nekem is ezt kellett tennem, amit nagyon is örömmel tettem. A Szolnok megyeiek nagyon jó banda volt. Igen szerettem őket, mert nemcsak szakmailag, emberileg is példamutató közösség volt. Más megye muzeológusaival focimeccseket játszottunk, ami annyit tett, hogy a hivatalos megbeszélés után és a bogrács előtt rúgtuk a labdát. Ahogy mondják, sörmeccs volt. Dr. Szabó Lacinak - a néprajzosnak - én voltam a váltótársa, tíz percenként váltottuk egymást. Óvatosságból levette a szódavizes üveg alját, így aztán csak sejtette, merre jár a labda. Én pedig balfácán voltam a focihoz. Nagyon is hittem, hogy egy intelligens közegbe kerültem, s nekem ide fel kell fejlődnöm. A kishitűség mintapéldája voltam. Még nem tudtam, mi a helyem a doktorok, egyetemet végzett „szakemberek", múzeumigazgatók között. Később kiderült, ebben-abban azért mégis én vagyok otthon. Néprajztól a fotózásig (Karesz) az instrukciókat és a biztatást - természetesen - szakosodott kollégáimtól kaptam. Apropó, Karesz! Mert nekem mindig eszembe jut valakiről valaki vagy valami. Amit el akarok mondani - röviden -, valahogy passzol a témához, mégha komikus távolságból is. Nekem azért fontos, mert következő magánéleti kakaslépéseimhez adott egy enyhe impulzust. Karesz is magányos volt, nagyon magányos. Amikor már minden mindegy, az ember hagyja sodortatni magát. Ekkor a legsérülékenyebb. Egy nyaklóval, egy biztató tekintettel, egy jó szóval meg lehet vesztegetni az ember fiát. Legyen egy kis kaland a hazafelé vezető úton. Papi Lajos szobrászművész jubileumi kiállítása nyílt Szolnokon. Szobrainak színe-javát - tulajdonképpen életművét - sorakoztatta fel. A