A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Farkas József: Németh Péter volt a gazdám ...

„kádergatyázás" után ideiglenesen megbízták Németh Pétert az igazgatói teendők ellátásával. Németh Pétert sem akaródzott rögvest véglegesíteni, s talán ezt átérezve addig ügyeskedett, hogy engem kikért a mátészalkai iskolámtól és saját szakállára kinevezett Dienes Istvánné megüresedett helyére a Jósa András Múzeumba, s így lettem egy darabig Mátészalkáról naponta bejáró muzeológus 43 éves koromban... Németh Pétert egy magasszintű látogatás alkalmával kitört kérdése után (végül is mi lesz velem? - kérdezte az akkori megyei elsőtitkár elvtárstól a magas vendég jelenlétében „ártatlan ábrázattal", miközben mi, a szobáinkban lévő dolgozók ki sem léphettünk a szobaajtón - a folyosón „bobik" sétálva ügyeltek erre,) másnap kinevezték). Innen kezdődik az én muzeológus életem, mely csak 18 esztendeig tarthatott. Németh Péter kinevezése idején a múzeumi mezőny elég siralmas volt. Már Csallány Dezső életében - hosszú betegeskedése idején - nem volt testközelben gazda. Halála után évekig tartó káderkeresgélés folyt, számosan számba jöttek, többek közt Szabadfalvi József is, aki még akkor a debreceni egyetemen tanított, végül Dienes István jött haza Budapestről, a Nemzeti Múzeumból, de rövid idő után visszaadta megbízatását. Újra káderkeresgélés, majd - ahogy már jeleztem - Németh Péter „no mi lesz már" felkérdezése után, végre felszállt a füst... Németh Péter ezután megfoghatta az Isten lába helyett a nagy semmit. A költségvetés minimális, gépkocsi nincs, mindössze egy rozzant háromkerekű orosz Izs motorkerékpár árválkodott valamelyik vizes múzeumi raktárban, szakalkalmazott alig stb. stb. A megyei múzeumi hálózat mozaikszerű. Lelkes, múzeumot álmodó, mindent gyűjtő „vidéki igazgatók" szemléletével ismerkedő, vitatkozó időszak következett. Kemény „igazgatói értekezletek" sokszor majdnem a személyeskedésekig alámerülő atmoszférájú, zavaros világában kellett szellemi ösvényt vágnia az új gazdának. Megtörtént a csoda! A gazda félseggel forgó székén ülve, ide-oda forgatva maga alatt az alkalmatosságot, szakállát csípdesve, aprócskára összehúzott, vesébe látó fényes, bogárka szemeivel közénk nézett és megnyilatkozott Tiszavasvári: Gombás András - hely- és üzemtörténet, Alkaloida. Nyírbátor: Szalontai Barnabás - kismesterségek, Báthoriak. Mátészalka: Farkas József - szekér, néprajzi nagy tárgyak. Vaja: Molnár Mátyás - várkastély hagyomány, kuruc anyag. Vásárosnamény: Csiszár Árpád keresztszemes kézimunkák, hímestojás gyűjtemény, öntöttvas tárgyak és kályhák, iskolatörténet. Kisvárda: Makay László - vár- és helytörténet. Az ócskás boltokat bezárni és mindenki úgy gyarapítsa gyűjteményét, hogy az egy tégla legyen a megye múzeumi kultúrájában, nem pedig szellemi ballaszt. Bizony, bizony csüngő orral távoztak, távoztunk valamennyien a munkaértekezletről. Csak később értettük meg gazdánk okfejtését, hisz ezzel a kérés-parancsával elejét vette az addigi mindenki mindent gyűjt gyakorlatnak. A másik „kemény parancs" így hangzott: lehetőleg rangok, címek, egyebek feltüntetése nélkül jelentessünk meg helyi kiadványokat, s inkább szakmai folyóiratokban publikáljunk, mert jobb egy rangos szimfonikus zenekarban ötödik hegedűsnek lenni, mint egy falusi cigánybandában prímáskodni! Volt aki megértette, volt aki nem ... Ma már kimondhatjuk, hogy valamennyi akkori múzeumi embernek a hatalom szemszögéből nézve vaj volt a fején. Az egyik bűne az volt, hogy pap volt, a másiknak hogy reakciós jogászegyesület mindenese volt, a harmadik „pettyes" volt, a negyedik múzeumában „gyanús elemeket" fogadott, szállásolt el hetekig. Volt olyan „megátalkodott", aki „Nem, nem soha!" feliratos szódásüvegeket is gyűjtött, és azokat a múzeumi raktárként szolgáló valamikori szatócsbolt kirakatában tárolta, és így azokat mindenki láthatta. Magam többszöri buktatója az volt, hogy nem tiszteltem eléggé a nagy autóval érkezőket. Lőkös elvtársnő miatt majdnem állásomat is vesztettem. Ugyanis Kertész Klára keramikus művésznő kiállítását