A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Farkas József: Németh Péter volt a gazdám ...

nem fogadtam, pedig pártközponti autómobilon érkezett és Lőkös elvtársnő kísérte. A fejmosás alkalmával Péter gazda látszólag bosszúsan kérdezte, „hát nem láttad, hogy mercivel vannak?" Ma már egy maszek zöldségesnek is van ilyen autója - válaszoltam. Bizony a nagyházba sokat kellett értünk mennie... Utólagosan tudtuk meg, soha nem adott ki bennünket... ha nem is tudott megvédeni, „keresztbe nem tett sem ott, sem más helyütt!" A szomorú emberről is beszélni kell. Apját korán elvesztette, mindig vágyott a Kárpátokba, hogy megnézze a Szolyva környéki otthagyott magyar erődrendszert, ahol valaha apja - mint katona - szolgált. Majdnem húsz évig kellett várnia. Testvérei, édesanyja is távol volt. Egyszer szemtanúja voltam Sümegen, amint anyját keblére ölelte. Utána hosszú órákon át szótlanul nézett maga elé a robogó kocsiban. Nagyon szeretett egyszerű családok körében „sündörögni". Ritka boldogsága volt, ha egy-egy disznóölésre meghívták a bokrokba. Ilyenkor szinte gyermekké változott, úgy sürgött-forgott a tanyai udvaron, mintha ott nőtt volna fel, ha kellett vizet húzott fel a kútból, ha kellett szalmát húzott horoggal a kazalból, s minderről a sörözések alkalmával hosszasan és lelkesen áradozott. Talán az ilyen alkalmak törölték ki belőle mindazt, amire beosztása kényszerítette. Kétkezes gazda volt mindenkor. Ha egyik kezével fegyelmit osztott, a másikkal kis idő után pénzes borítékot adott át. Utolsó múzeumi éveimben kapott kitüntetéseim ünnepléseit úgy gratulálta meg jófajta söröcske mellett, hogy tudomásom szerint maga az én időmben soha nem kapott semmiféle plecsnyit... Ilyen pillanatokban csak legyintett ugyanúgy, mint amikor fokozatokról vagy nyelvvizsga ügyekről volt szó. Magam számtalanszor tapasztaltam, hogy amikor a nyelwizsgások leléptek, ő készségesen csevegett oroszokkal, németekkel, lengyelekkel... Nyugdíjba kéredzkedésem során két levelet írtam gazdámnak. Az elsőt azonnal elutasította, a másodikra, melyben azzal érveltem, hogy 60. évemet betöltöttem és nyugalomba kívánok vonulni, két külön levélben válaszolt. Az egyikben elfogadta kérésemet, a másikban legorombított és kiskaput nyitott. Talán legnemesebb cselekedete az volt, hogy 18 esztendei beosztottságom során soha nem éreztette velem, még csak célzásokat sem tett arra vonatkozóan, hogy mi van a káderanyagomban összehordva rólam. Amikor könnyek közt búcsúzkodva szobájában páncélszekrényéhez lépett és átadta a szigorúan bizalmas dossziémat, tudtam meg, hogy világ életemben narodnyik voltam. „Igen jó képességű hallgató, de rendkívül anarchista felfogású. Az egész egyetemi élettel kapcsolatban anarchikusán gondolkodott és gondolkodik. Politikai magatartása is hasonló előbb kifejtett nézeteihez." írta alá az „elbocsátó szép" jellemzésemet az akkori dékán, a tanulmányi osztályvezető és egy főelőadó, aki később aztán felakasztotta magát. Ezt az alapdokumentumot hizlalták aztán tovább a személyzetisek huszonhárom esztendőn át, mígnem Németh Péter el nem zárta a Jósa András Múzem aranytárgyai közé páncélszekrényébe. Bizony a régiek közül már csak ketten vagyunk, amit itt leírtam csak ők tudnák tanúsítani, de minek. Az elmentek is hasonló sorsúak voltak, ennek ellenére mindnyájan megtettük a magunkét... Németh Péter ezt már akkor tudta, amikor elkezdtük a gyűjtőmunkát, ki-ki a maga múzeumának az építését. Mátészalka, 2000. május 18. FARKAS József nyugalmazott múzeumigazgató Mátészalka H- Móricz Zs. u. 63.