A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Farkas József: Németh Péter volt a gazdám ...

akinek első letartóztatásom meghiúsulását köszönhetem, mivel mint postai alkalmazott, telefonközpontos, letartóztatásom telefonos rendőrségi parancsát lehallgatta és még időben értesített a várható fejleményekről. A vészheteket Debrecenben, a Homokkertben, Selingáéknál - Selinga bácsi élmunkás volt a Gázgyárban, fiát érettségi előtt tanítottam, s innen volt az ismeretség - a pincében, egy hatalmas üveghordóban éltem át. Ahogy látszólagosan csendesedett a helyzet, megpróbálkoztam Mátészalkán elhelyezkedni. Ugyanis az 1957-es iskolai évet tanító és tanár hiány miatt nehezen tudták beindítani, ezért reménykedtem, hogy álláshoz jutok. Mivel Kocsord községben az egész felső tagozatban, négy népes osztályban nem volt magyar-történelem szakos tanár, megkaptam az állást és örömmel kezdtem el tanítani, mígnem 1957. október 23-án éjjel két órakor négy marcona legény kimarkolt fiatal feleségem mellől az ágyból és egy cigánnyal összeláncolva - a bilincs akkor még hiánycikk volt - egy nyitott gépkocsin, géppisztolyos rendőri kíséret mellett Nyíregyházára szállítottak, a Sóstói úti műintézetbe. Innen szabadulva visszamehettem Kocsordra tanítani. Kocsordon intenzív néprajzi gyűjtésbe kezdtem, felvettem a kapcsolatot Nyárády Mihállyal akinél még hallgató koromban - Balogh István ajánlására - néprajzi gyakorlatot folytattam. Együtt gyűjtöttük be a lápi csikaszát és tapogatós halászat eszközeit. Ebben az időben látogatott meg K. Kovács László is, aki házam vendégszeretetét is élvezhette több napon át, és közösen tanulmányoztuk a szatmári szekereket és a kerékgyártó mesterséget. Lényegében neki köszönhetem, hogy hosszú évek múltán szekérgyűjtésbe fogtam. Kocsordi tanítóskodásom egy esztendeig tartott, mivel Mátészalkán könyvtáros lehettem egy kis ideig. A könyvtárosság ínyemre volt, de mellém tettek egy hölgyet, akinek történetesen a férje a járási pártbizottság ágit. prop, osztályvezetője volt, és bizony naponként bajom volt miatta, hogy finoman szóljak. Ekkor ismerkedtem meg Takáts Ferenc technikumi igazgatóval, aki hívott magához iskolájába tanárnak, a levelező tagozatra felnőtteket tanítani. Életem első olyan igazgatója volt, aki mindenben segítségemre volt. Soha egy gazszálat sem tett előttem keresztbe és bizony több mint tíz éves tanáréletem legszebb és legmaradandóbb szellem-óráit, -napjait neki köszönhetem. Időnap előtt nyugdíjazták, Pestre költözött, s számomra nehéz évek következtek. Minden áron ki szerettem volna törni ebből az élethelyzetből, pesze sikertelenül. Próbálkoztam Debrecenben, Nyíregyházán még azon az áron is, hogy esetleg eladom szálkai házamat, és ha máshova nem, elmegyek kollégiumi nevelő tanárnak. Az utolsó pillanatban azonban mindenütt visszavonták ígéretüket. Ilyen leveleket kaptam a személyzetisektől: „mivel megtaláltuk a megfelelő embert", jelentkezését tekintse tárgytalannak. Évekig gyűjtöttem közben az Ecsedi-lápra vonatkozó néprajzi anyagot, kisebb cikkeket már meg is jelentettem, disszertációmat is elkészítettem, de doktorálásomra nem kerülhetett sor. Egy alkalommal egy országos néprajzos konferencián előadást tartottam a szatmári csűrökről, és ezt hallva Tálasi István professzor egy hosszas éjszakai beszélgetés után azt mondotta: „Jóska, jöjjön hozzám doktorálni, de előtte szólok Gundának, mégiscsak ő volt a maga elindítója." Évek múltán aztán, amikor Gunda professzor úr hazajött Amerikából, pont került a mondat végére, bár előtte még két évig a kész disszertációm a mátészalkai pártbizottságon „pihent", ahonnan egyszer csak visszaadták szó- vagy írásbeli vélemény nélkül. Végül már elmúltam negyven éves, amikor engedélyezték a vizsgákat, és bizony kényelmetlenül éreztem magamat, amikor a botot meg kellett fogni az ünnepi aktus során a huszonötévesek között. Ezután havi párszáz forintos tiszteletdíjért csinálhattam a Márton Árpád által elkezdett, de félbehagyott ún. Szatmári Múzeumot, de végül is valamiféle nyomásra Csallány Dezsővel - mint első múzeumi igazgatómmal - azt is megszüntettették. Még évekig várakozó listán voltam, Dienes István sem tudott beemelni a múzeumi világba, mígnem egy sor