A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Farkas József: Németh Péter volt a gazdám ...

Németh Péter volt a gazdám... A nyugdíjba vonulásom után eltelt tíz esztendő elég elmélkedési „meghitt percet" adott, hogy békességesen visszagondoljak és emlékezzek hajdani gazdámra, Németh Péterre. Ezen vaskos emlékkötet a tisztelgő tanulmányok és cikkek özönével a kutató, iskolázott tudós embernek szól. A világ majdan láthatja, olvashatja, hogy milyen tudományos atmoszférában élt, tevékenykedett és kutatva publikált ... Arról már kevés tudósítás, írás, a szóbeszéden túlmutatóan az utókor számára is rögzített „orgánum" szól, hogy Németh Péter a magát nehezen kiadó, lélekben kitárulkozó ember milyen volt kevés örömében és rejtegetett bánat-szomorúságaiban. Látszólagosan minden ember gyarló és a másikat annak rendje-módja szerint értékeli, véleményezi, hogy neki személy szerint mit segített, hogyan támogatta. Lehet, hogy az alábbiakban leírtak a későbbi korok olvasójában ilyen gondolatokat táplálnak, én mégis ideírom életutam néhány életpercenetét azoknak, akik majdan a sorok között is tudnak olvasni, a mi számunkra már ismeretlen jövőben is ... Számtalanszor leírtam már, hogy mint vidéki kis képzetlen polgárista gyerkőc kerültem Debrecenbe középiskolába, majd az ötvenes évek elején a nagy egyetemi „dömping" idején egyetemre. Egyetemi kóválygások után a debreceni bölcsészkaron kötöttem ki - visszakéredzkedve a pesti műszaki egyetemről - mint magyar-történelem szakos hallgató. Itt kerültem szellemi testközelbe Szabó István, Bárczi Géza, Járdányi Paulovits István, Julov Viktor, Juhász Géza és Gunda Béla professzorokkal. Akkor még lehetett! Gunda Béla és a néprajz mellett kötöttem ki, bár a néprajz csak fakultatív volt. Az „aranykorban" aztán közös gyűjtőútjaink során Ortutay Gyulával, Tálasi Istvánnal és a pesti hallgatók közül Szabó Mátyással, Istvánovits Marcival, Róna-Tass Andrással. Nem sorolom tovább. Végül egy sikertelen aspiráns vizsga után - melyet Ferenczi Imrével éltünk át Pesten - sem tanár, sem néprajzos nem lehettem, valamiféle szempont szerint Edelény bányásztelepülésen, az ottani kultúrházban művészeti előadó lettem, ahol az igazgatóm egy takarítónőből avanzsált, hat osztályt végzett, elvált „amazon természetű Márta" volt. Két hét után megszöktem! Majd egy kis újságcikkem után a nyíregyházi távirati iroda vezetője, Hódi László szeretett volna maga mellé venni, de az utolsó pillanatban nemet mondott. Már ekkor Nyíregyházán voltam, illetve oda bolondították, s végül nem neveztek ki. Ekkor Gunda Béla írt Muharai Elemérnek a Népművelési Intézetbe, aki ajánló levelet küldött régi bábos barátjának, Tőkei Károlynak, a megyei tanácson székelő népművelési osztályvezető-helyettesnek, s pártfogásába ajánlott. Tőkei Károly segített is, odatett a József Attila kultúrotthonba igazgatónak. Két hét után kitelt az esztendő, kinevezésemre már nem került sor. Gacsó László, akkori nagyhatalmú osztályvezető nem írta alá (saját érdekemben - mondotta), de kárpótlásul odatett a megyei könyvtárba Sárdi Béla mellé helyettesnek. Egy fél esztendő után innen is lecsúsztam és beosztott módszertani könyvtáros lehettem. Ezt a munkát végeztem 1957. március l-ig, amikor is racionalizáltak, azaz felmondtak a vállalat részéről. Háromhónapi fizetéssel a zsebemben Szolnokon húztam meg magamat, mivel Szolnok akkor a „béke városa volt" és szülőfalumban Mátészalkán a szülői házat felhányták értem a „tovarisok" segítői (MUK). Az 57-es tavaszi zsongás után hazaosontam Szálkára és 1957. augusztus 18-án anyám nevenapján megnősültem, illetve Debrecenben az ottani tanácson és a görög katolikus templomban összeházasodtam Gyarmati Máriával, mostani feleségemmel,