A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 42. (Nyíregyháza, 2000)

Régészet - Langó Péter: Megjegyzések a Kárpát-medence X–XI. századi huzalkarpereceinek és sodrott karpereceinek viseletéhez és használati idejéhez

Langó Péter Richthofen is utalt - „kutatásait kezdettől fogva politikai alapra helyezi. Valószínű tehát, hogy módszertani hibáinál talán öntudatlanul is politikailag megokolt kívánságok erőteljesen közreműködtek." (RICHTHOFEN 1923/26. 155.) A világháborút követően azonban nem vált valóra Richthofen jóslata az emlékanyag egysíkú, szlávokkal történő azonosításának eltűnéséről. Niederle munkái, valamint a politikai események hatására még az 1950-es években is „magyar-szláv" ékszertípusokként jellemezték ezeket.

3 Magyarországon a két világháború között érintőlegesen Fettich Nándor, míg részletesebben M. Poll Katalin foglalkozott a karperecekkel. Fettich a korai leletek rendszerezésekor hívta fel a többi között a figyelmet arra, hogy a galgóci leletek közé sorolt poncolt díszű pántkarperec eredetileg nem tartozott a leletegyütteshez. A Ráth-gyűjteményből a Nemzeti Múzeumba került ékszert még Pulszky sorolta a tarsolylemezes vitéz régiségei közé, s az „ott ragadt", így Hampel munkáiban is a galgóci leletek közt szerepelt (FETTICH 1937. 76.). M. Poll Katalin felismerte a zsennyei karperecek északi kapcsolatát és újra rávilágított a törtezüst párhuzamokra (POLL 1933. 6284.). A második világháborút követő időszakban Fehér Géza foglalkozott részletesen az állatfejes karperecekkel, a szlávokhoz kötve ezt az ékszerformát (FEHÉR 1958. 281-302.). A karperecek klasszifikációját végül Szőke Béla végezte el a kutatás számára máig alapvető művében. Szőke nemcsak azt bizonyította, hogy a sodrott, fonott, állatfejes és az egyszerű huzalkarperecek a honfoglaló magyarok régészeti emlékanyagának szerves részét képezik, hanem azt is sikeresen cáfolta, hogy ezeket az ékszereket a magyarok a „szláv ékszerkészítő" iparosoktól vették volna át, mint ahogy azt korábban - részben Hampel hatására - Niederle és Vana feltételezte (SZŐKE 1962.).

4 A sarudi temető feldolgozása kapcsán Szabó János Győző újabb észrevételeket tett az emlékanyag időrendjével kapcsolatban. A lemezkarperecek kivételével sorra áttekintette a különböző karperecformákat és kronológiai rendbe állította azokat. Szabó János Győző munkájában alapvetően Szőke Béla megállapításaira épített, de bizonyos vonatkozásait tekintve túl is lépett azokon (SZABÓ 1978/79.). Az 1980-as években több munka is érintette a karperecek kronológiai és etnikai problémáit. Mindenképpen ki kell emelnem Kiss Attila gyűjtését. A szerző a honfoglaló magyarok etnikai behatárolása céljából összegyűjtötte és leletcsoportonként térképre vitte az addig publikált X-XI. századi leleteket. Anyaggyűjtésében szerepelnek a honfoglalás kori lelet-kataszterben felsorolt leletek is, melyek közül nem egy még a mai napig közöletlen (Kiss 1986. 232-234.).

5 Ez a munka sok hasznos ismeretet tartalmaz, ám mint bírálataiból (BÓNA 1986. 576.) is kitűnik néha pontosításra szorul. Jochem Gieslernek a „Bijelo Brdokultúráról" írott tanulmánya is foglalkozik a karperecekkel. Giesler mechanikus módszerrel fázisokra bontotta a leletanyagot (GIESLER 1981.) három csoportba sorolva a különböző tárgyakat (Altmagyarisch, Bijelo Brdo I-II.). Azonban a honfoglalás kori leletek nem tagolhatok ily módon, mint ahogy arra Kovács László is utalt vitacikkében (KOVÁCS 1985.). A honfoglalást követően a XI. század első feléig terjedő időszakban a magyarok tárgyi emlékanyaga átalakult. A változás azonban nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem régióktól függően egyes területeken korábban, másutt később. Az újabb, divatba jövő ékszerek, elterjedt használati tárgyak sem egyszerre jelentek meg mindenhol a magyarok viseletében, hanem különböző vidékeken más és más időpontban tűnhettek föl. Ezért egy adott lelőhely megítélésénél, illetve keltezésénél nem szabad eltekintenünk a szűkebb régió hasonló korú emlékanyagának komplex vizsgálatától. Bizonyos ékszerek megítélésénél nem hagyható figyelmen kívül, hogy egyes darabok már a X. század elején megjelentek a magyarság hagyatékában, s folyamatosan, változatlan formában megmaradtak a XI. század első feléig is. Újabban Révész László a karosi temető sírjait feldolgozó kandidátusi értekezésében kitért a temető területén előkerült karperecekkel kapcsolatos datálási elképzelésekre. A temetőn belüli megfigyelései nyomán fontos megjegyzésekkel gazdagította ismereteinket (RÉVÉSZ 1996/A. 89-93.). Kovács László a Szabolcs—Petőfi utcában feltárt köznépi temetőről írott könyvében összegyűjtötte a szakirodalomban eddig publikált állatfejes karpereceket. Hat típust választott szét a leletanyagon belül, behatárolva a különböző típusok egymáshoz való viszonyát s az abszolút kronológiában való helyzetét. Érintette azt is, hogy a szlávokat vagy pedig a magyar köznép módosabb sírjait jelöli-e ez a leletcsoport. A szerző ebben a kérdésben a tőle megszokott pontossággal és körültekintéssel járt el akkor, amikor a típus esetleges szláv etnikumjelző szerepét cáfolta, s a X. század második felében a Kárpát-medencében élő, a magyar törzsszövetség uralma alá tartozó lakossághoz kötötte a karperecet (KOVÁCS 1994. 116-139.). Mindenképp meg kell még említenem Kovács Lászlónak egy másik tanulmányát. A dolgozat Nebojsa Stanojev könyvéről írott korábbi munkájának (KOVÁCS 1991.) folytatása. Röviden foglalkozott a kikerekedő végű lemezkarperecekkel, a hegyesedő végű huzalkarperecekkel és a sodrott típusokkal, sokszor a jegyzetpontokba sűrítve a kérdéses tárgytípussal kapcsolatos lényeges megállapításait és anyaggyűjtéseit (KOVÁCS 1993. 55., 71. jegyzet, 56.). 3 Niederle tudománytörténeti hatásáról összefoglalóan: BÓNA 1996. 230—231., VANA 1954. 64—65. Tab I—II. 4 Szőke Béla kutatásainak jelentőségével kapcsolatban: TOCIK 1983. 5 Az összegyűjtött lemezkarperecek: Kiss 1986. 257—264., 327—328., az állatfejes karperecek: 303—307., 332—333., 17. térkép, a sodrott karperecek: 315— 318., 334., a nyitott huzalkarperecek: 318-325., 334-335. 34