A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)

Helytörténet - Szilágyi László: „Törvényhozási csíny” Szabolcs vármegyében. A képviselő-választások törvényhatósági előkészítése a dualizmus időszakában

„Törvényhozási csíny" Szabolcs vármegyében A képviselő-választások törvényhatósági előkészítése a dualizmus időszakában Szilágyi László A címben idézett kifejezés Vidliczkay Józseftől, Nyíregyháza „örökös" (hat ízben megválasztott) országgyűlési képviselőjétől származik, aki a dualizmus kori választási rendszert meghatározó 1874: XXXIII. tc.-et minősítette ekképpen: „Mär tisztelt képviselőtársaim méltóztassanak megbocsátani, de én nem tehetek róla, én nem hiszem, hogy ez választási novella, ez törvényhozási csíny a többség megtartására. (Helyeslés a szélső baloldalon: Igaz! Úgy van!J (KN 1872.XI.376.). Persze kérdéses, hogy a választási rendszer mely elemei érdemelték ki ezt a minősítést. Nemcsak a kortársak, hanem az utókor számára is igazi kihívást jelent a sötét színekkel ábrázolt választási rendszerben az ellenzék szerepének, magatartásának, politikai lehetőségeinek megítélése. Hogyan, milyen módon került sor az új választójogi rendszer bevezetésére ott, ahol „48" híveinek hangja volt az erőteljesebb? 1874 kapcsán valóban törvényhozási csínyről beszélhetünk, amely különösképpen sújtotta a függetlenségi párti területeket? S ha ez igaz, akkor hogyan érvényesítette, illetve érvényesíthette-e a maga politikai akaratát egy „kuruc" vármegye tisztviselőgárdája, s hogyan vált ennek az ellentmondásos képviseleti rendszernek a szenvedő alanyává, formálójává vagy éppen éltetőjévé maga a választó? Kérdéseink Szabolcs vármegyével kapcsolatban jogosan merülnek fel, hiszen a vármegye a függetlenségi eszme egyik leghűségesebb védelmezője volt: egyetlen választási év (1875) kivételével a vármegyei kerületek többsége a kiegyezés megváltoztatásáért küzdő 48-as pártok jelöltjeit juttatta a parlamentbe. Az alábbiakban tehát a korszak két, a választási rendszert meghatározó törvényét veszem szemügyre, sorban haladva a választási szisztéma minden egyes elemén úgy, hogy konkrét példák segítségével váljon világosabbá: mit jelentett „48" és „74" ellentéte Szabolcsban, hogyan szűkült a megye politikai mozgástere a dualizmus időszakában, miközben viszonylagos önállósággal, kisebb-nagyobb botlásokkal készítette elő a választásokat. (A cenzus részletesebb elemzése egy újabb tanulmány feladata lesz, s ezúttal csak a választójogi feltételek megállapításának módját, s ennek változását mutatom be.) A törvények Választási rendszerünket a dualizmus időszakában az 1848: V. te, az 1848. évi erdélyi II. te. az 1874: XXXIII. te, az 1876. évi XVIII. te, valamint a választókerületek számát rögzítő 1877: X. te. határozták meg. A törvényhatóságokra az 1848. évi V. te. értelmében két fontos feladat hárult: egyfelől a törvényhatóság területének felosztása kerületekre a törvény 5. §-ában meghatározott követszám szerint, másfelől a választójogosultak összeírására, a választás lebonyolítására, a választási ügyek kezelésére hivatott Központi („középponti") Választmány megalakítása (RUSZOLY 1980.209-, CJH 1896.224.,227.). Ahogyan a választójog szűkült, úgy 1874 után a választások előkészítése is mind konzervatívabb vonásokat öltött magára, a dualista rendszer fenntartásának igényei szerint módosítva az 1848-as törvényt. Garantálta a népképviselet legitim működését, ugyanakkor előnyben részesítette a kormánypárt szavazótáborát jelentő nemzetiségi (felvidéki, erdélyi) területeket, a szavazás nyíltságával lehetővé tette a szavazók hatalmi befolyásolását, megvesztegetését, az abszolút többségi elv szerint működő választásokkal (az „elveszett" kisebbségi szavazatokkal) pedig biztosította a Szabadelvű Párt (majd a Nemzeti Munkapárt) mandátumainak elsöprő országgyűlési fölényét. A vármegye választókerületei Szabolcs az 5. § értelmében, a szűkebb (tehát Horvátország nélküli) Magyarország 421 követe közül hatot, Nyíregyházával - mint az önálló követküldési joggal felruházott, de nem törvényhatósági jogú városok egyikével - hét képviselőt mondhatott magáénak. Nyíregyháza követküldési joga már önmagában is figyelemre méltó, s elsősorban a reformkori nagyok között ismert és tisztelt Bónis Sámuel (a későbbi koronaőr) közbenjárásának volt köszönhető (MARGÓCSY 1995.205.). E mandátumszámnak megfelelően osztották fel a vármegye területét hat, Nyíregyházával együtt hét választókerületre: létrejött a kisvárdai, nagykállói, nyírbátori, nyírbogdányi, tiszalöki, nyíregyházi és nádudvari kerület. Ezzel szemben a kiegyezés utáni időszak törvénykezése választási szempontból (is) hátrányosabb helyzetbe hozta a vármegyét. Az 1877: X. te. a képviselők számát 413-ra csökkentette, s e törvény 1. §-a alapján Szabolcs megye is eggyel kevesebb kerületet számlált: az 1876-os közigazgatási reformhoz igazodva a nádudvari kerületet Hajdú megyéhez csatolták. Nem pusztán a területi veszteség volt fájdalmas, hanem az a politikai „űr", amit a kuriális falvakban gazdag, nagy létszámú régi jogosultat adó kerület hiánya jelentett. A társadalmi helyzet és a politikai hovatartozás között nem lehet egyértelmű összefüggést megállapítani, de általában A Jósa András Múzeum Évkönyve XXXIX-XL. 1997-1998. 213-221. 213