A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)

Helytörténet - Szilágyi László: „Törvényhozási csíny” Szabolcs vármegyében. A képviselő-választások törvényhatósági előkészítése a dualizmus időszakában

Szilágyi László A választójogosultak kerületenkénti átlagos száma Szabolcsban és Magyarországon 1869-1910 között (fő): 1869 1872 1878 1881 1884 1887 1892 1896 1901 1905 1906 1910 Szabolcs 2323 2447 1493 1448 1638 1662 1694 1768 2037 2240 2369 2550 Magyarország 2136 2105 1877 1988 2038 2051 2108 2154 2481 2560 2628 2814 a kisnemesi, régi jogosult réteg alkotta a függetlenségiek, a „Kossuth-hívők" fő bázisát. Nádudvar elvesztése így felért egy politikai vereséggel, s a megye nemesi származású rétegének ellenzéki magatartását csak erősítette. Hasonló hátrány mutatkozott Szabolcsban a kerületek lélekszámának, a választójogosultak számának, a kerületek nagyságának változásával kapcsolatban is. A megye választókerületi beosztása még 1848-ra nyúlt vissza. A Központi Választmány által meghatározott felosztás - elegendő ennek megállapításához a közigazgatási térképre pillantani - lényegében megfelelt a megye járási határainak. Mindemellett nem a községek és puszták számszerűen arányos elosztását, hanem a községek lélekszámát vette figyelembe (BALOGH 1971.207.). 1848-ban (a bizonytalan nyíregyházi adatok nélkül) így megközelítően azonos, az országos átlagnak, s a reformkori törvényhozók szándékainak is megfelelő, kb. 30000-es lélekszámú választókerületek jöttek létre. 1848 után azonban a megye lakosságának száma az országos átlagot meghaladó mértékben nőtt, s míg 1869-ben a megyei kerületek átlagosan 37940 főt számláltak az országos 32254-gyel szemben, addig 1910-ben már 53061 megyei lakosra jutott egy mandátum az országos 43928-al ellentétben. Ahogyan a változatlan választójogi cenzusnak s kerületi beosztásnak következtében az országban nőttek az aránytalanságok, úgy okoztak egyre nagyobb különbségeket a megyén belül is. Míg 1848-ban a vármegyei kerületek közül a legnagyobb lélekszámú nagykállói és a legkisebb nádudvari közötti különbség 4416 fő volt (BALOGH 1971.207.), addig 1869-ben 16731 fő, 1910ben pedig az első helyezett Kisvárda és az utolsó helyre lecsúszott Nagykálló között 8288 fő. A megyei Központi Választmány az 1848-ban kialakított kerületi határokon „választói kompániákon" azonban nem kívánt változtatni. Pedig az aránytalanságok még kirívóbbak, ha a viszonylag nagy lélekszámú kerületek, a nagyszámú mandátum és a kisszámú szavazótáborok közötti ellentmondást, valamint a választókerületek nagyságának területenkénti eltéréseit vizsgáljuk. Többnyire csekélyebb lélekszámú és kisebb kiterjedésű kerületek jöttek létre a nemzetiségi területeken - ezzel is erősítve a kormánypárt győzelmi esélyeit. A magyarlakta (inkább függetlenségi beállítottságú) kerületekben több választó jutott egy-egy képviselőre.

1 A fenti táblázat a szabolcsi választókerületek átlagos nagyságát dokumentálja a magyarországi adatokkal összevetve. A táblázat jól mutatja, hogy kezdetben a szabolcsi kerületek - a többi magyarlakta kerülethez hasonlóan - nemcsak lélekszámukat, hanem a választójogosultak számát tekintve is még átlagos, illetve átlagon felüli nagyságúak voltak. Az első dualizmus kori választások után - többek között az 1874: XXXIII. te. hatására - azonban Szabolcsban drasztikusan (csaknem 1000 fővel) csökkent a választójogosultak száma, s a korszak végén is az országos 2814-gyel szemben mindössze 2550 választóra jutott nálunk egy mandátum. Ez pedig nem a megye kedvezményezett politikai helyzetét, hanem a nyírségi társadalom romló jövedelmi viszonyait tükrözi. Miközben az országos átlagnál egyre több lakosra, és egyre kevesebb választójogosultra jutott egy-egy mandátum. A megyei választóközönség tehát nem volt, s nem is lehetett elégedett a választások területi előkészítésével, rendezésével. A nádudvari kerület elcsatolását megakadályozni nem tudták, a választójogosultak arányosabb kerületi besorolásáról - ragaszkodva a megszokás nyújtotta előnyökhöz - lemondtak, miközben kénytelenül vették tudomásul, hogy a demográfiai növekedéssel és választójogosultjaik számának csökkenésével politikai mozgásterük a dualizmus időszakában egyre szűkült. A megye feladatát - a választókerületek megszervezését - természetszerűleg csak az állam által megszabott keretek között végezhette el, csakhogy ezek a keretek 1874 után mindinkább szorító korlátként vették körül! Mindemellett a megyére várt még egy feladat, amellyel érvényesíthette, és valójában érvényesítette is befolyását: a Központi Választmány megalakítása. A Központi Választmány 1848-ban még a nagyobb lélekszámú községekből jelölték ki a megyei Központi Választmány 80 tagját (BENE 1994.8.). Az önkényuralom évei után összeülő választmányok már kevesebb tagot számláltak, s hét jelenlevő taggal is döntésképesnek számítottak. Sokkal többen nem is üléseztek, amiben éppúgy szerepet játszott a népképviseleti rendszer „1905 körül pl. a Felvidék és Erdély 6,2 millió lakosa 182, még a Dunántúl és a Duna-Tisza közének 8,3 millió lakosa 136 képviselőt választ!" (GERŐ 1988.67.) A táblázat elkészítésének alapjaként szolgáltak az 1869-es és 1872-es évre vonatkozóan: OI 1872-75. XVI. 303. Az 1875-ös évre vonatkozóan: SzSzBMÖL IV.B. 403. Kpv-1875. 87.csomó. 1878-ból sem megyei, sem pedig országos adatot nem találtam. 1881-től 1910-ig közli a választójogosoltak számát, és 1882-től 1910-ig a választójogi kategóriák szerint részletezve: SOMMÁS 1878-1910. 214