A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)

Néprajz - Viga Gyula–Viszkóczky Ilona: A nagydobosi sütőtök

Viga Gyula - Viszóczky Ilona készítését, hasonlóan az első kapáláshoz.) Ha nem fészekbe vetettek, akkor a magot kapával vagy sarokkal juttatták a talajba: utóbbi esetben a vető ember a sarkával mélyítette ki a mag helyét, s lábbal is takarta azt be földdel. Próbálkoztak egyes gazdák azzal, hogy 2 rendet összeszántottak, s abba bokrolták bele a sütőtököt. A tököt mindig bakhátra tették, s ott alakították ki a fészket a magok számára. A vető kötőbe tette a magot, úgy haladt és juttatott abból a földbe a sorok rendjében. Ha kis területen vetettek, előfordult, hogy kézzel szúrtak le - tövenként - 3-4 szem magot, hogy azok hamar kikeljenek. Miközben a tök vetéséhez országszerte számos hiedelem kapcsolódott (BÁLINT 1957.1.282.), melyek többségét ismerik pl. a közeli szatmári dinnyetermesztő falvakban (Papos, Jármi) is, Nagydoboson nem jutottunk nyomára ilyennek. Nem volt szerencsésnek számító napja a vetésnek, vethették nők vagy férfiak, s nem bukkant fel terepmunkánk során semmiféle rituális cselekvés sem ehhez kapcsolódóan. Hasonlóan másfajta munkákhoz, a tökvetésben végzett feladatok előtt is csak rövid fohászt mondtak: - Istenem, segíts! A tök vetésének idejét az időjáráshoz igazították: általában május első hetében kerültek a magok a földbe. A föld akkorra már valamelyest felmelegedett, a vetés - főleg ha fészekbe került - pár nap alatt kikelt. A tökvetés elég kényes, nem szereti, ha a hideg bántja. A vetés, illetve ültetés helyét előre nem jelölték be, csak a szántás rendjén haladtak. A vetés tőtávolsága a művelés módjával változott: az ekekapa elterjedésével általában 3 méterre nőtt a sortávolság, a tőtávolság sem lehetett kevesebb 1,5-2 méternél, hogy a tök szét tudjon futni, s közé lehessen menni a kapával, ekekapával, sőt boronával. Csak rendkívül halvány emléke él a szórva vetésnek, amikor a kikelt töveket ritkították, rendezték sorokba a csírák megindulása után. A tök ugyan meglehetősen munkaigényes növény, de a laza dobosi homoktalajon gyorsan és könnyen ment a művelése. Ápolása a gazda gondosságától, nem utolsó sorban a család munkaerejétől függött. Jellemző, hogy a tök termesztéséhez speciális mezőgazdasági eszközt nem használtak, ugyanazokkal a szerszámokkal, kapákkal stb. művelték meg, mint a többi növénykultúrát. A felhasznált kapa mérete, formája, súlya a vele dolgozó emberhez volt méretezve, igazítva. Az asszonyok kapája kisebb, könnyebb volt. Váltást az 1940-es évektől terjedő ekekapa és a széles járom jelentett, ami igen lassan terjedt el: csak az első két kapálásnál volt használható, s csak a vetés közit lehetett vele megművelni, a sorját nem. Az 1960-as évektől jött divatba a saraboló, ami a homoktalajok gyomtalanításának praktikus szerszáma, s használata mára igen elterjedt. 21 Mester Sándorné, szül. 1933- adata. 22 Képviselőtestületi jkv. 1936. 394-395. A tököt általában háromszor kapálták meg, kevesen vállalkoztak a negyedik gyomtalanításra. Mikor 2-3 sziklevél kibújt, akkor megkapálták a töveket. Második alkalommal még ugyancsak hozzányúltak a bokrokhoz is, utána már csak a közét sarabolták. Az első alkalommal kiegyelték a vetést: általában két szálat hagytak meg egy tövön. A második kapálás akkor volt, mikor már legalább négy levélben volt a tök. A kapálások ideje az időjárástól, csapadéktól függött. A tök alapvetően jól tűrte a szárazságot, jobban, mint a sok esőt. Amikor az ina megkötött a töknek, akkor már a tőhöz nem volt szabad hozzányúlni, mert sárgult utána a levél is. Harmadik szóra (harmadik kapálás) már csak a közét lehetett megmunkálni a vetésnek: ez leginkább aratás után volt már, június végén, július legelején. Ilyenkor már csak megigazgatták a szárakat, hogy az indák ne fussanak össze. Szégyen volt, ha nyakig gazos volt valakinek a tökföldje, így annak munkálására sok energiát fordítottak. Ekekapálásnál ugyancsak két oldalra hajtogatták az indákat, s volt, hogy még a boronával is végigmentek a sorok között. Ellentétesen vélekednek a gazdák a virágos szárak ritkításáról, a termés számának befolyásolásáról. Többen voltak, akik nem nyúltak a virágokhoz, megfakadt szárhoz, s úgy vélték, hogy a növény maga ledobja a fölös virágot, amit nem tud megérlelni. Általában 2-3 virágot hozott és nevelt fel a tök. (A meddő, meg nem porzódott tökvirág neve fattyú, illetve hattyú. Kevesebben voltak, akik megkoccsozták a tököt: egyik hajtását, virágát lecsípték, hogy a másikat ki tudja nevelni. Az oldalhajtásokat, főleg ha sűrűbben vetették a tököt, levágták, legfeljebb kettőt hagytak meg egy tövön. A koccsozást akkor végezték, mikor a termés diónyi volt. Mint jeleztük, általánosabb volt, hogy a második kötést is meghagyták, sőt, a szarvasmarhával még a gyenge harmadik kötés termését is feletették. A harmadik kapálás után a tökföldre már senkinek nem volt szabad bemennie: a csősz vette birtokba a területet, a gazdákat, főleg pedig az idegeneket távoltartotta onnan. A tökföldnek külön csősze volt, akit egy-két hónapra fogadtak fel. E mezőőröket nem a község, hanem az érintett gazdák fogadták fel. A szedés előtt 2-3 héttel a tököt lepecsételték: a gazda járta végig saját földjét az esküdt társaságában és belenyomták a még gyenge héjba a Nagydobosi sütőtök feliratot, ami még szépen kiforrt a termésben. A bélyegző a községé volt, maga a pecsételés pedig hivatalos aktus. Az emlékezet szerint később már több bélyegző is volt, s ez hozzájárult a márkaként ismert sütőtök elfajzásához, a faluból való „kikerüléséhez", a termesztés felhígulásához. A tökszabadulás vagy tökszabadttás a falu valódi ünnepe volt: egyesek szerint nagyobb ünnep, mint a búza hordása, az aratás napja. A községházánál min194