A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)
Makkay János: Emlékbeszéd, amely elhangzott Dienes István temetése után 1995. november 22-én, a Jósa András Múzeumban tartott megemlékezésen
Emlékbeszéd, amely elhangzott Dienes István temetése után 1995. november 22-én, a Jósa András Múzeumban tartott megemlékezésen Felebarátaim, Dicsérni jöttem Pistát, nem temetni, hiszen barátom volt ő, hozzám hű s igaz. Megvetlek téged, Halál, azért, amit tettél, de tudom, hogy mindnyájunknak meg kell békülnünk végül Veled, és ezért kísértük az imént hozzád vezető útjának elejére - vagy végére? - általad oly sietve és kegyetlenül elragadott barátunkat. Drága Pistánk, Pistám! Azt mondja az írás: beteljesedett. Ezt az utolsó beszélgetésünket igazában abból az ősmagyar bibliából vett szavakkal kellene kezdenem, amelyet Pázmány Péter püspökünk még olvasott, és amelynek igéit Árpád honfoglalóinak vagy az őket váró székelyeknek egyike-másika bizonyára már mormolta is. Amely a consummatum est-re még azt mondta volt: megtökélletött. Hiába azonban, Hungáriához hasonlóan ez a biblia elveszett, és csak szomorú töredékek maradtak ránk belőle. Ki értené meg ezt, és ki sajnálná Nálad jobban, mint Te, aki egész életedet a talán kevésbé semmivé vált, de jószerint csak a halottak világában megmaradt anyagi és lelki történelmünknek, fékeknek, szemfedőknek, fakengyeleknek, koponyalékeknek, véreteknek, lemezeknek, Bashalomnak szentelted. Valóban szentelted! Azzal a meggyőződéssel, hogy az, ami régi életünkből és hitünkből elrepült a szárnyas szavakkal, vagy elégett a különböző hordák jövetelekor a könyvekben, és felprédáltatott a rontó évszázadokban, talán még megtalálható a sírokban megőrzött korhadt tárgyakban, és kiolvasható a mindenféle szokásokból. Te kérted azt, hogy szikár testedet és szelíd fényű kék szemedet tűz lángja eméssze el. Olyan tűz, amely honfoglalóidnál nem a temetés, hanem a szertartások lángja volt, az istent vagy a hadúrt kereső és engesztelő szertartásoké. Amely áldozati tűz a monda szerint Munkács várhegyén lobogott, és Árpád a távolból figyelte jeleit. Ezen a tűzön égett egész életed, és hamvadt el most rajta lelked háza. De a rakamazi korong lélekmadarainak szárnyán sebesen tovaröppent, és most itt van közöttünk továbbélő árnyéklelked. Ami azonban immáron örökre elmaradt, az egy igazi fecerunt áldumás. Aki tényleg ismert Téged, az tudja, mire gondolok. Nemrégiben, hogy Riminiben Augustus diadalíve és a Rubicon mellett a lemenő nap fényében utoljára láttalak, egy pillanatra valahogy felvillant bennem: mennyire római alkat vagy. Vagy inkább csak a kikopó régi erények hordozója: hiszen elválaszthatatlan tartozékaid voltak a fides, a temperantia, -afortitudo, a modestia, a diligentia és az eloquentia. Milyen jó és kényelmes is volt hosszú évekig felkereshetni Téged, főleg munkaszobádban, ritkábban lakásotokon, és a szörnyű évtizedek kétségei között kivételes kegyként egyszerre részesülni hűséged, erőd, keménységed, kitartásod, méltóságod, emberséged, szerénységed és gyönyörű magyar beszéded minden értékében és ajándékában. És bőséggel ajándékoztál! Egyszóval: jó volt okos véleményedet hallgatni, bölcs tanácsaidat megkapni. Lehet, hogy néha vitatkoztunk is, de itt most beismerem: végül mindig kiderült, hogy Neked volt igazad. Istenhitedet, amiről soha nem beszéltél, leginkább talán valaha is leírt legszebb magyar mondataidba ágyaztad be: Jelképi erejű, hogy a regöléskor felhangzó énekváltozatok egyikében István királynak egy szarvas jelenik meg, amely a keresztény legenda hasonló alakja mellett is a magyar hagyomány csodaszarvasát idézi. Az ének csodafiúszarvasa az égből száll alá, homlokán fényes napot, oldalán a holdat, testén a csillagokat, ágasbogas szarvain gyújtatlan-gyulladó, oltatlan elalvó gyertyákat hordoz; új utakra vezérlő isteni követ, aki épp azért ereszkedik alá, hogy a kegyes uralkodót megtérítse, s az ősi csodaszarvas módjára ismét megfordítva népe sorsát, elhozza mindenki számára a keresztények Istenének kegyelmét, és az ő bőségében részesítse őket." Távoli - és Pistával együtt immáron örökre elsüllyedt - emlékként merül fel bennem most, hogy valamikor az ánti előtti ántivilágban, őszi napsütésben vasúti sínek mellett baktattunk valahol, és a gégényi ezüstcséA Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 7
