A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Makkay János: Emlékbeszéd, amely elhangzott Dienes István temetése után 1995. november 22-én, a Jósa András Múzeumban tartott megemlékezésen

ános sze lelőhelye után nyomoztunk. Törtük a fejünket, mire szolgálhatott a csésze. Engedd meg Pista, hogy kicsit késve bár, de itt álljak elő, csak Neked, egy magyarázattal: a Szent László szentté avatása előtt történt csodák közül a hatodik elmondja egy ezüstcsésze történetét: „egy szegény katona szorultságában el akarta adni azt az ezüstcsészét, melyet valamikor a Szent Király ajándékozott az apjának. Az ispán, akinek kínálja, kapzsiságában el akarja ragadni a csészét; ráfogja, hogy tőle lopták. A dolog perre kerül; a bíróság kimondja, hogy az ezüstholmit tegyék Szent László sírjára: 'Döntse el az Úr, hogy melyikök az igazi gazdája.' Az ispán nagy magabízással lép a csészéért a sírhoz, de abban a pillanatban eszméletlenül rogy össze; a szegény katona szintén odamegy, és Istennek hálát adva elviszi a jószágot." Az isten és a sátán, a jó és a rossz, a világosság és a sötétség, a bűn és a tisztesség ősi harca ütközött meg Szent László királyunk oltáránál e csészében. Nem más ez a csésze, mint Grál kelyhe, benne Krisztus urunk vére, amely örökre el tudja választani egymástól a Jót és a Rosszat. Ilyen soha ki nem üríthető kehely voltál nekünk Te, Pista, aki hitben, emberségben, tudományban, sőt politikában mindig tévedés nélkül mutattad meg nekünk - és el is mondtad -, mi a jó, és mi a rossz. Engedtél magadhoz mindkettőből, de pontosan tudtad - és szerintem tudod ma is -, melyik és milyen az egyik, és milyen az a másik. ítéleteidben pedig nemcsak csalhatatlan, hanem kérlelhetetlen is voltál. A bashalmi beszélgetések lehetnének rá a tanúk. - Istenem, ha megadná a sors, hogy még egyetlen egyszer, utoljára rád emelhetném a kelyhet vagy csorba szélű poharat, s mondhatnám, hogy Igyál barátom még ez őszön, mert egyik ősz megy, másik ősz jön, de ha Te mész, elmész, igyál! Szelíd természeted, mondhatnám galamblelked kitartással párosult. Nyoma sem volt benned baloldali értékeknek, sem ellentéteiknek, és még kevésbé a harmadikoknak. Szóval jó magyar ember voltál. Olyan, aki ma már egyre inkább fehér holló. Aki féltette egyre zsugorodó országát, népét, nyelvét. Tiszta hazaszereteted mutatja a már felidézett sorod: „az isteni követ ismét megfordítva népe sorsát, elhozza mindenki számára a keresztények Istenének kegyelmét, hogy az ő bőségében részesítse őket." A Te hazafiságod alapja is a keresztény Magyarország volt. Tudom, megvetett érzés ez és gondolat manapság, de azt még jobban tudom, hogy rosszallóéin csóválnád a fejed, ha ez éppen az én pár mondatomból kimaradna. Ha nem múlt el fölöttem nyomtalanul az a 43 év, amióta Téged ismerlek, ha tényleg odafigyelő tanítványod és barátod voltam, akkor állítom, ismertem hazafiságodat, és aggodalmaidat hétről-hétre, vagy sajnos inkább hónapról-hónapra hallottam, azokat megértettem és elfogadtam. LJtolsó tanulmányod nekem szóló ajánlásában olvasom, hogy „március idusán, megint a teljes reménytelenség állapotában; jobb jövőt kívánva magunknak." Hadd idézzem meg azonban véleményedet Petőfi soraival: Fájdalom, mert düledék hazámra Új viharnak közeledtét látom, És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert Nem szakad le szemünkről az álom. Pillanatra fölriadt e nemzet, S szétnézett, mi zaj van a világban? És a másik oldalára fordult, S mostan újra aluszik javában. Neked e jobb jövő immáron a soha be nem teljesedő végtelen, nekünk itt még egy véges valami, ami egyre inkább távolodni látszik tőlünk. Ezért kérünk, hogy ott fönn járj közbe érettünk. E szomorú napok még túl közel vannak ahhoz, hogy emlegessük, milyen derűs és emberi volt humorod (csindaratta). Mivel nem felejtünk el, bőven lesz rá alkalmunk, hogy - rád emlékezve - ezt az értékedet is felidézzük, és ilyen emlékeinket halálodat szintén túlélő különleges ajándékoknak tekintsük. Alig, hogy elhagytál bennünket, és árnyékod talán távolodni, a semmibe tűnni látszik. De Kosztolányi Halotti beszéde mégis felidézi alakodat nékünk, azoknak, akik talán nem mindig figyeltünk kellőképpen rád, az emberre. Különös, hogy e vers képeiben mennyire rád ismerek: Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itthagyott minket magunkra. Megcsalt. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember... Egyedüli példány. Nézzétek e főt, ez összeomló kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye... Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélyben lenn s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő olcsó cigaretta füstjére és futott, telefonált és szőtte álmát, mint színes fonák: Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újból megteremtse. Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997