A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Természettudomány - Legány András: A Kesznyéteni Tájvédelmi Körzet madártani felmérése és az abból eredő következtetések

A Kesznyéteni Tájvédelmi Körzet madártani felmérése... szédos ártéri erdőből kiváltó egerészölyvek (Buteo buteo), illetve vörös- és kékvércsék (Falco tinnunculus, F. vespertinus). Az élőhely sajátossága miatt - az övzátonyok közötti vizes mélyedésekről van szó - több vízimadár is fészkel itt, amelyek azonban a víz kiszáradása után szinte nyomtalanul eltűnnek a területről. Véleményem szerint itt egy csonka madáregyüttest találunk. Erre utal a magas dominanciájú fajok nagyobb megjelenése - 4 domináns és 1 szubdomináns faj - és a ritka fajok kis száma. A zavaró tényező itt nyilvánvalóan a legeltetés. De ahol ezt abbahagyták, ott a terület teljesen elgyomosodott és tönkrement. Éppen ezért a jelenlegi helyzet - főleg szarvasmarha legeltetés folyik - tulajdonképpen nem mondható rossznak, ha elfogadjuk azt, hogy ez egy antropogén élőhely, neki megfelelő avifaunával. Kaszálók madáregyüttese Ha a legelőknél megállapítottuk, hogy ott egy csonka madárállománnyal kell számolnunk, akkor itt ez sokszorosan igaz. így van ez annak ellenére, hogy nagy kiterjedésű és összefüggő területekről van szó, hozzávetőlegesen 3,5-4 km

2-ről. Ennek ellenére a fészkelő fajok száma mindössze 7, rovarevő és terrikol dominanciával. Úgy tűnik, hogy a kaszálás a madaraknak nem kedvez még akkor sem, ha azt évente csak egy alkalommal végzik. Még drasztikusabb perturbációnak tűnik, mint a legeltetés. Felvetődhet azonban az a lehetőség is, hogy éppen a fű magassága nem kedvez a fészkelésnek, mert a kaszálás csak május végén - június közepén zajlik, tehát nem akadályozná magát a megtelepedést. Ennek ellenére csonka, szegényes állományt találunk. A magas fű fészkelést gátló hatását már konkrétan kimérték pl. bíbiceknél. Egyetlen olyan madárfajt sem találtam, amely speciálisan ehhez az élőhelyhez kötődne. Óvatosan kell azonban bánnunk a következtetésekkel, mert mindezek ellenére sem javasolnám e területek legeltetését. Ugyanis az elmondottak csak a madarakra vonatkoznak és lehet, hogy csak azokra igazak. Ugyanakkor nem ismerjük a többi állatcsoport helyzetét, nem is szólva a növényzetről, amelynek állománya szemmel láthatóan itt a leggazdagabb. Erdősávok madáregyüttese A főleg szélfogónak telepített, ún. mezővédő erdősávok mindig is fontos szerepet játszottak a fátlan alföldi vidéken (LEGÁNY 1991), mert a megtelepedés lehetőségét kínálták az erdei, főleg arborikol és fruticikol fajok számára. Tekintettel arra, hogy ez a terület erdőben szegény, az erdősávok jelentősége megnő, annak ellenére, hogy elérhető közelségben vannak a Taktát, a Sajót és a Tiszát kísérő szegélyerdők, ahonnan rendszeresen érkeznek is táplálkozó vendégek. Az erdőhöz a táplálkozásuk során is ragaszkodó fajok azonban főleg itt és a kis erdőfoltokban maradnak meg. A 14 fészkelőfaj - lásd az I. táblázatot! - az erdő mind a négy fészkelési szintjét és táplálkozási kategóriáját reprezentálja. Azonban amíg a fészkelési szinteknél a fajok közötti eloszlás viszonylag egyenletes, a táplálkozásnál a rovarevők dominanciája - 50% - érvényesül. Mégis csonka voltát - ami az élőhely sajátosságából fakad - az alacsony egyedszám és a ritka fajok hiánya igazolja. Ugyanis főleg a szélesebb tűrésű fajok telepednek itt meg. Az érzékeny, a zavarást nehezen viselő fajok elmaradnak ebből a habitatból. Az erdősávok jelenlétét mégis fontosnak és mindenképpen megtartandónak ítélem amiatt a funkció miatt, amire fent utaltam és ami ebből eredően következik. Telepített erdőfoltok madáregyüttese A vizsgált területen az első katonai térképlapok bizonysága szerint - 1783 - korábban sem voltak erdők. Ma sem jellemző, csak a már ismertetett két kisebb telepítés. Méreteikkel is magyarázható, hogy gazdag madárállománnyal itt nem számolhatunk. A fészkelő fajok száma 12 - ld. az I. táblázatot! -, amelyek a négy erdei fészkelési szint között egyenletesen oszlanak meg. A táplálékfogyasztást illetően a rovarevők dominanciája - 58% - tapasztalható, a 25%-ot képviselő növényevők és a 17%-ot jelentő vegyesevők mellett. Madártani és természetvédelmi jelentőségük tulajdonképpen ugyanaz, mint az erdősávoké, a megtelepedés biztosítása a tág tűrésű erdei fajok számára. E területek megtartása tehát fontos, sőt a szántóföldi termelésből kivont területeken érdemes lenne további telepítéseket is végezni helyileg honos fafajokkal. Emberi építmények, urbán élőhelyek madáregyüttesei A különböző lakó- és melléképületeken, istállókon, elektromos vezetékek oszlopain fészkelő madarakról van szó, amelyek - szinte kivétel nélkül - kultúrakövetők, tág tűrésűek, elviselik az ember állandó közeli jelenlétét. A fészkelő fajok száma mindössze 9- A hozzá tartozó párok száma viszont magas: 221. Ez abból ered, hogy az itt jelentkező fajok vagy igen magas egyedszámmal, vagy csak egy-egy párral képviseltetik magukat. Az építmények valóságos kolóniák kialakulását teszik lehetővé, gondoljunk csak a fecskékre vagy a házi verebekre, amely fajoknak az egyedszám jelentős növekedése köszönhető. (Ld. az I. táblázatot!) Az együttest képviselő fajok zöme építményeken telepszik meg - 67% -, bár találkozunk itt olyanokkal is, amelyek a kisebb kertek díszfáin, díszcserjéin találnak otthonra, mint pl. a zöldike (Carduelis chloris) vagy a kisposzáta (Sylvia curruca). A táplálékfogyasztás tekintetében a rovarevők dominanciája abszolút - 67% -, ami - ha a párokra vetítjük ki - még fokozódik is - 82%. Az összes eddig tárgyalt madáregyüttes közül ennek a sorsa a legbizonytalanabb, mert emberi építményekhez kötött, amelyeknek fennmaradása sokszor igen rövid idő alatt is kérdésessé válik. Itt elsősorban a nagyüzemi gazdaságok épületeire gondolok, amelyek évről-évre egyre jobban pusztulnak. Az eddig elmondottak alapján úgy tűnik, hogy az egyes élőhelyek madárvilága önálló, a többi, szomszédos területtől jól elkülöníthető. Csupán a fenológiailag is hasonló területek avifaunája mutat némi rokonságot. Ezt bizonyítják a fajazonosság értékei - a Jaccardféle számok - is (II. táblázat). A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 317