A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Néprajz - Ratkó Lujza: Jeles napok és dramatikus hagyományok egy nyírségi faluban

Jeles napok és dramatikus hagyományok egy nyírségi faluban test is tettek. Mindig vittek bort, pálinkát is szenteltetni egy kis üveggel. A szentelő kaskának az aljába fehér abroszt terítettek, úgy tették bele sorban a szentelnivalót. A tetejét pászkamhával takarták le, amit mindig csak húsvétkor használtak, máskor sosem. Ezt szépen kihímezték, keresztet, kelyhet, kenyeret vagy Krisztus feltámadását ábrázoló jelenetet varrtak ki rá. 1945 után a horgolt terítők jöttek divatba, de a hagyományos húsvéti mintákat megtartották. A nagy kaskákat sokszor ketten is nehezen vitték el a templomig, olyan súlyosak voltak. A templom körül rakták le őket, de gyakran az utcára is kinyúlt a sor, olyan sokan szenteltettek. Az asszonyok jól megfigyelték, kinek van nagyobb kaskap, kinek szebb apászkaruháya, kinek sült szebbre a pászká'ya. Minden asszony igyekezett kitenni magáért. A pap minden kaskát külön megszentelt. Szokás volt ilyenkor pár tojást (esetleg egy kis pénzt) adományozni a templom javára, amit a kurátor és a harangozó gyűjtött össze egy fehér lepedőbe. A hagyományos, jellegzetes húsvéti étel a pászka és a sárgatúró volt. A pászka fonott húsvéti kalács, amit rolós szélű kerek tepsiiben sütöttek meg a kemencében. Tejjel, cukorral, mazsolával, olajjal dagasztották meg a tésztáját, utána kiszaggatták, három kisebb darabot vágtak le belőle, ezeket hosszúra megsunnálták, majd befonták három ágra, végül a tésztafonatot összetekerték, összegömbölyítették. A pászka tetejére vékonyra elnyújtott tésztacsíkokból, rónátokból egy vagy több kis keresztet, csillagokat, virágokat formáztak, hogy minél szebb legyen. Volt, aki még egy szál szentelt birkét is szúrt a megkelt tészta közepébe. Különösen azt díszítették ki, amelyiket szenteltetni vitték. „Az vót a büszke asszony, améknek nagyon magas vót a kalácsa, nagy és magos\ A jómódúak sütöttek nyócat is belüle. Háromra fonták, akkor még kis fonatokat csináltak, oszt avval is díszítgették a tetejit, hogy nagyon szép legyen. Melyiké vót szebben sülve, melyiké vót szebben kicicomázva, mindenki azt nézte." Mind a kemencébe való betételekor, mind pedig kivételekor a húsvéti köszönést mondták magukban az asszonyok („Feltámadt Krisztus"), majd válaszoltak is rá („Valóba' feltámadt"). Két-három pászkát minden háznál sütöttek, a módosabbak hatot-nyolcat is, és akadt, aki mindet elvitte megszenteltetni. A pászkát azóta nem sütik, mióta a kemencéket elbontották. Újabban a boltban vesznek fonott kalácsot. A másik étel, amit csak húsvétra csináltak és csinálnak ma is, a sárgatúró. Úgy készül, hogy harmincnegyven tojást felvernek, mazsolát, vaniliacukrot, cukrot, pici sót tesznek bele, majd a keveréket lassan beleengedik forrásban levő tejbe. A tojás összerántja a tejet, akkor még egy kis ideig főzik állandó kavargatás közben, majd túrós acskóba teszik, és kiakasztják valahova lecsöpögni. A visszamaradt sűrű, túróhoz hasonló étel a sárgatúró. Ma is igen kedvelt húsvéti csemege A szentelés után a templomból hazatérve ünnepi ebédül a szentelt szolgált. Az asztalt sok háznál olyan abrosszal terítették meg ilyenkor, amit csak húsvétkor használtak. Általában szépen rojtozott, hímzett terítő volt a húsvéti abrosz. A pászkát, sonkát, sódarhúst, kolbászt, tojást tányérokra rakták. Evés előtt közösen elmondták a Miatyánkot, aztán mindenki ivott legalább egy kortyot a szentelt pálinkából és borból, evett egy falat pászkát, majd a hosszú böjt után nekiláttak a húsféléknek. Aznap csak a szenteltet ették. A gazda mindig adott a pászkából a jószágnak is: levágta a kalács négy sarkát, és megetette a tehénnel, lóval. A szentelt sót is odaadták az állatoknak, belekeverték a disznó moslékjába. Volt olyan gazda, aki a tehén alá is szórt belőle, hogy ne tudják megrontani. A tojás héját összegyűjtötték, és vagy a tűzbe dobták a sódarcsonttal együtt, vagy összetörve odaadták az apróléknak. Gyógyításra is használták: a megtört, megszárított, apróra darált tojáshéj kiváló orvosság volt gyomorsav ellen. A sódarcsontot sok háznál eltették, és ha nagy vihar jött, a tűzbe rakták, hogy csendesedjen az idő. Volt, aki a földjén ásta el, hogy jó termést biztosítson. A szentelt morzsáját sem dobták ki, hiszen az is áldott volt, nagyon vigyáztak, hogy le ne essen a földre: vagy kistányéron ettek, vagy az abroszt vették az ölükbe, hogy abba hulljon. Az asztalon maradt morzsát aztán az apróléknak adták oda, a moslékba keverték vagy elszórták a kiskertben, hogy szépek legyenek a virágok. Az is előfordult, hogy „kigórták a vetésbe, hogy bűvebb legyek a termés, hogy szent legyek ott is". Esetleg megtörtént még, hogy a tűzbe vetették. Manapság már csak egy kis kézi kosárral visznek szenteltetni annyit, amennyi elég egy-két embernek ebédre. A morzsát leginkább a tűzbe teszik vagy az apróléknak szórják ki. Az inkább újévvel kapcsolatban elterjedt hiedelmet e napra vonatkoztatva is ismerik: eszerint ha húsvét első napján az első látogató nő, akkor abban az évben a tehén üszőborjút ellik; ha férfi az illető, akkor viszont bikaborjút. Éppen ezért ezen a napon az asszonyok, lányok délig nemigen mozdultak ki otthonról, mert sok háznál nem látták szívesen őket ilyenkor. Húsvét második napján a hagyományos ünnepi ebéd tyúkhúsleves, töltött káposzta és tormamártás volt hússal. A.szenteltet is sokáig ették még, a locsolkodókat is tányérra vágott sonkával, tojással, pászkával várták. A sütemény csak újabban jött divatba. A locsolkodókat a legtöbb háznál szívesen fogadták. A férfiak, fiúk már korán reggel elindultak a rokonokhoz, ismerősökhoz. A nős emberek sógorhoz, komához, szomszédhoz mentek csak, de vigyáztak arra, hogy aki már volt náluk locsolódni, annak visszaadják a megtiszteltetést. Még azt is számon tartották, hogy az előző évben ki ment előbb locsolkodni, a következő évben ugyanis illett megelőzni az illetőt. „Az előző évbe az én testvérsógorom vót elébb, akkor most az én uramnak köteles elébb menni locsolódni. Hát ha nem adtuk vissza, akkor mán úgy hántorgatták, hogy: ,Neked lett vóna illő előbb jönni!'" Régebben a kútnál locsolkodtak, csuromvizesre öntözték a lányokat, hogy „még a pitarba is állott a víz". Később ez elmaradt, legfeljebb egy csuporból vagy bádogból öntözték meg a lányok, asszonyok fejét. Egy érdekes, az ismerttől eltérő locsolkodási szokás is élt valamikor Biriben. Bement a férfi a házba, köszönt: „Feltámadt Krisztus! Messziről jöttem, nagyon elfáradtam, megéheztem, megszomjaztam, legyenek szívesek egy kis vizet adni!" Adtak neki vizet, a férfi pedig leöntötte vele a lány vagy az asszony kezét, majd pedig a kölnijével is meglocsolta. A huncutabb lányok, asszonyok tenyérrel felfelé tartották oda a kezüket, s alaposan szembecsapták a locsolkodót vízzel. Ezért az óvatosabb férfiak ügyeltek rá, hogy lefelé fordított tenyérrel tartsák oda a nők a kezüket. A locsolásért a nős férfiakat, legényeket étellel-itallal kínálták meg. A legények a szeretőjüktől mindig kaptak piros tojást is, sőt a hímest néha A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 247