A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)
Régészet - Makkay János: Az Árpádok ékköves aranycsészéje és Attila-hagyománya
János Makkay E közös és régi iráni eredetet bizonyítja, hogy az V. István-kori okiratokon kívül csupán egyetlen régi leírást ismerünk ékkövekkel kirakott aranycsészéről. Nem véletlenül Chretien de Troyes Perceval ou le Roman du Graal-jában: Perceval a különös kastélyban részt vesz az ünnepi vacsorán és tanúja a Grál körbehordozásának: „Két fegyverhordozó érkezett ekkor a terembe, kezükben finom zománccal díszített és finom aranyból készült gyertyatartókat hozva. A gyertyatartókat hozó fegyvernökök nagyon szép férfiak voltak. Egy gyönyörű leány, karcsú és szépen cicomázott, jött a fegyverhordozókkal, és kezében egy edényt tartott. Amikor a kezében hozott Grállal belépett a terembe, olyan erős világosság jelent meg, hogy a gyertyák úgy vesztették el fényüket, mint a csillagok szokták, amikor felkel a nap vagy feljő a hold. Mögötte egy másik szűz érkezett, aki egy ezüsttálat hozott. A Grál, aki előtte jött, a legtisztább aranyból készült. Kövekkel volt kirakva, többfajta kővel, a legértékesebb és legdrágább kövekkel, amelyek égen és földön találhatók. Semmi más kő nem volt hasonlítható azokhoz, amelyekkel a Grál volt kirakva." Ez, nem kétséges, a párizsi Péróz-csésze pontos leírása. Nyilvánvaló, hogy egy ugyanilyen ékköves aranycsészét említenek a források az Árpádok kincsében is, de sajnos, nem írták le. Az Árpádok kincstárában tehát őriztek egy szászánida eredetű ékköves aranycsészét, amiről már akkor is nyilvánvaló régisége miatt azt hitték, hogy hajdan Attila királyé volt. Az egyetlen logikus lehetőség az, hogy a kincses edényt említő hagyományban ugyan Attila szerepel, de a hagyomány éppen úgy a kései avar kor emlékeire gondolt, mint amikor a Waltharius eposz Attilát emlegeti, de az avarokról - Avares - beszél. Akárcsak Kézai hun hagyománya is, amelyről ma már tudjuk, hogy a 791-es frankavar háborúk egyes eseményeinek emlékét őrizte meg (talán avar-magyar hagyatékban, regösénekek közvetítésével). Attila temetési máglyáján pedig tényleg elhamvadt egy ékköves szászánida-elektroncsésze, amely egyébként pontosan olyan volt, mint a Péróz számára készült ékköves párizsi csésze. Kézait a hitetlenkedők sok mindennel megvádolhatják, de azzal talán mégsem, hogy megsejtette és megénekelte, mit fognak az első világháború után Nagyszéksóson az egyszerű falusiak megtalálni. A most röviden summázott kapcsolatok egyetlen értelmes magyarázata tehát csakis az lehet, hogy iráni mintára minden hun, majd a hun kor után minden nomád sztyeppéi uralkodónak volt a kincstárában egyegy vagy néhány ilyen ékköves aranycsészéje, és ezen kívül ezüstcsészék is, mely utóbbiakkal más főemberek is rendelkeztek. Feltehető, hogy Szent László ezüstcsészéje egy olyan darab volt, amely eredetileg nem királyé, hanem a királlyal testvéri rokonságban álló Vazul-ágé volt, és így öröklődött László királyra. Az Árpádok fejedelmi, majd királyi ágának ugyanis ékköves aranycsésze járt. A csésze-kérdés tehát nemcsak azt bizonyítja, hogy nagyon régi, iráni régiségre visszamenő kapcsolatok vannak a Szent László-legenda és az Artúr mondakör között, hanem azt is, hogy az Árpádoknak ténylegesen volt Attila-tudata, ha úgy tetszik, hun származástudata. A nyugaton az Artur-mondakörben és Szent Lászlóval kapcsolatban jelentkező iráni elemek származása közös: azoktól a közép-iráni korú - szarmata/alán nehéz fegyverzetű harcosoktól származik, akik a Kr. utáni I. századtól kezdve több hullámban jelentek meg a Kárpát-medence harcterein sárkányos harci zászlóik alatt, és a római uralom évszázadaiban Nyugat-Európa különböző területeire kerültek. Jogos a feltevés, hogy a lovagkor epikus költészete az ő általuk elterjesztett keleti, iráni hagyományok talaján jött létre. MAKKAY János MTA Régészeti Intézet Budapest Pf. 14. H-1250 214 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997
