A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Régészet - Makkay János: Az Árpádok ékköves aranycsészéje és Attila-hagyománya

Preciosissima amphora aurea nobilissimis gemmis... Az Árpádok ékköves aranycsészéje és Attila-hagyománya Stephani Dienes dedicata Hiteles okmányok szerint IV. Béla halála után leánya, Macsói Anna a királyi kincstárból Prágába vitte azokat a kincseket, melyeket a legenda szerint az Árpádok részben már Attila király óta kincstárukban őriztek: két aranykoronát, királyi jogarokat, továbbá egy mindennél értékesebb aranyedényt, amely csodálatos drágakövekkel volt díszítve, és más színtiszta aranyból való királyi ékességeket, amelyeket Attilának, Magyarország királyának és más utódainak ideje óta mindmáig Magyarországon őriztek. Más változatokban szó van egy kardról, egy „szék"-ről, nyakláncokról, csészékről és korsókról is. A scutella néven is említett egyik csésze bizonyára azonos az ékkövekkel díszített csodás aranyedénnyel, amit többek között az bizonyít, hogy a Szent László szenttéavatásával kapcsolatos hatodik csodában szereplő scutella is ilyen csésze volt, jóllehet ezüstből. A tanulmány ezzel a két csészével, az ékköves arannyal és az ezüsttel foglakozik. Hiszen ezek a remekmívű edények az Árpádok pogány kori hagyatékának a része voltak. A hatodik csoda az ezüstcsésze története: egy vitéz nyomasztó szükségében ezüst ivócsészéjét, melyet a kegyes király adományozott apjának, eladásra kínálta egy ispánnak, de az ispán a kapzsiság szenvedélyében azt hazudta, hogy a vitéz éppen tőle lopta. Kálmán király fia, II. István király Valter váradi püspököt bízta meg, hogy a pert törvényes eljárással folytassa le. A püspök nagy bizonysággal bízva a boldog király érdemeiben, olyan bírósági ítéletet hozott, hogy tegyék a csészét Szent László sírjára: bizonyítsa be az Úr, ki érdemli meg kettejük közül igazság szerint. Az ispán pedig maga felől nagy reménységben lépett a sírhoz, hogy megragadja a csészét: mint egy halott zuhant le nyomban, és súlyos kábulatában sem a csészét nem tudta megragadni, sem a földről nem tudott felkelni. A szegény katona szintén odamegy és Istennek hálát adva elviszi jószágát. Szent László zsolozsmája az igazságos ítélet edényének nevezte a királyt, a XV. századi Ének Szent László királyról pedig a szent lélek tiszta edényének. Minden alap megvan arra, hogy az ezüstcsészét párhuzamba állítsuk az Árpádok csodás aranycsészéjével, és egyúttal a máig előkerült három honfoglalás kori ezüstcsészével (Gégény, Kétpó és Zemplén). Az Aquila János által 1378-ban festett veleméri freskó templomalapítási jelenetén a koronás Szent Istvánt látjuk, akinek a mögötte lovagoló koronás herceg, Szent Imre az Árpádok csodás csészéjét vagy kelyhét nyújtja át. Az ábrázolás kétségtelenné teszi, hogy a csodatévő kehely hite az Árpádok kultuszának része volt, kezdve legalább attól, amikor Árpádot kazár szokás szerint még Etelközben fejedelemmé választották: pajzsra emelték. Nem lehetséges, hogy az ékköves csésze a kazár kagán ajándéka volt Árpád fejedelemmé emelése alkalmából? Annak a kazár kagánnak a kincstárában, aki megszerezte III. Jazdagird, az utolsó szászánida uralkodó kincstárát, bizonyára volt ékkövekkel kirakott királyi szászánida aranycsésze is. Az Árpádok csodás aranycsészéjének másik szála tetszik-nem tetszik - valóban Attilához, de legalábbis Attila korához kapcsolódik. Az ékkövekkel kirakott aranycsészének ugyanis mindössze két létező párhuzama ismert. Az egyik a Párizsban őrzött ún. Khoszraucsésze, amelyet újabban inkább Kávád sáhinsáhhoz kapcsolnak, a középső gemma ábrázolása azonban kétségen kívül Péroz sáhinsáhra utal, aki négy évvel Attila halála után került trónra. A másik párhuzam a Szeged melletti Nagyeszéksóson talált elektronkehely, amelyben ékkőberakások voltak. A lelet magának Attilának a halotti máglyáján égett össze. Feltevésünk szerint, ha Nagy Károly kincstárába kerülhetett valahonnan, feltehetően a sztyeppről és az avar kagáni kincsből egy V. századi ékköves aranykehely, akkor miért ne kerülhetett volna az Árpádok kincstárába is egy hasonló a IX. század második felében magán a sztyeppén. A kérdés további része a nyugat-európai mondakör csodás Grál-kelyhének összefüggése Krisztus kelyhének eredetileg ősi közel-keleti, sumer-sémi, de kereszténnyé vált hitével, illetve a sumer-sémi örökségből keleten kiágazó iráni (perzsa, szkíta, alán, óoszét) szimbólummal. Az iráni achaimenidáknál a királyi aranycsésze/kehely a perzsa királyság égi eredetét jelképezte, és így volt ez az Árpád-ház esetében is. A váradi bazilikában László király síroltárán lejátszódott igazságos ítélet pontosan megfelel a Szent Grál kehellyel (és az oszét nárt hőseposz Nartyamonga nevű kupájával) kapcsolatos csodás elemeknek. Ezek a kelyhek csak a legbátrabb, legnemesebb és legtisztább harcosoknak állottak rendelkezésre, csak az ihatott belőlük, aki igaz, félelem és gáncs nélküli volt, csak ők voltak méltók a kehely tulajdonára. Nem véletlenül társult tehát a csodás csésze éppen Szent László alakjához. A Krisztus vérét felfogó Szent Grál a legenda szerint Britanniába került. Később azonban, amikor ismét erőre kapott a pogányság, a Szent Grál eltűnt. Börsz, Parszifál és Galahad, az artúri Kerekasztal lovagjai, kutatni kezdtek utána. Lancelot, a legkitűnőbb lovag bűnös volt Artúr felesége, Ginevere iránti szerelméért, sohasem pillanthatta tehát meg a Grált. Amikor elérkezett annak a szobának az ajtajához, amelyben a Grált őrizték, „...megnyílt az ajtó, és pillantása a szent edényre esett, amely vörös aranybrokáttal volt letakarva, és angyalok lebegtek körülötte. Mikor azonban be akart lépni a szobába annak ellenére, hogy azt egy hang megtiltotta neki, egy tűzhöz hasonlító fuvallat csapta meg, amitől földre zuhant és nem volt ereje fölkelni. ... Elhagyta testének minden ereje, sem nem hallott, sem nem látott. Majd sok-sok kezet érzett maga körül, amelyek felragadták és kivitték a szobaajtón át, de mikor otthagyták, továbbra is ájulatban maradt, és halottnak tűnt mindenki számára." A jelenet szinte szó szerint azonos a hatodik Szent László-csoda megfelelő részletével. Mint másutt rámutattunk, mindkét jelenetnek közös iráni, jóval a honfoglalás előttre visszanyúló eredete van, amely nyugaton is és nálunk is egyaránt bővülhetett keresztény elemekkel. A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 213