A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István (1964). Az oroszországi tanulmányút hatása erősen érződik a tarsolylemezek kialakulásának s kelet-európai gyökereinek szentelt első nagyobb összefoglalásában is, ekkor maga is megismerte tarsolylemezeink egyetlen kelet-európai, cseremisz-földi párhuzamát. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy ekkortól kezdve kezdte elválasztani a tarsolylemezek művészetének szerény kelet-európai előzményeit a hazánkban kifejlődött folytatástól és csúcstól (1964). LIj típusú összefoglalásnak tekinthető az Orosháza tágabb vidékén feltárt honfoglaló magyar leletek publikációja, a kevés közlemények egyike, amelybe saját szakszerű és hiteles ásatásait is beledolgozta. E munkájában rekonstruálta az orosházi honfoglaló asszony és a gádorosi férfi díszes ruházatát, illetve övét. A munka első kísérlet arra, hogy a X. századi települési előzményeket a kora Árpád-kori falvakkal összekösse (1965). Ebből az időből származik Dienes István éppen 20 évre (vagyis László Gyula 1944. évi könyvéig) visszatekintő nagyszabású kritikai kutatástörténete, amely a jövő feladatainak felvázolásában csúcsosodik ki. Voltaképpen egy 1964. évi szegedi előadásról van szó, amely a következő évben német nyelven megjelent (1965). Kevesen tudják, hogy ennek az - önmaga által legtöbbre tartott - munkájának magyar nyelvű eredetije is hozzáférhető (.Jászkunság 1964-1965), talán azért, mivel - különnyomata nem lévén - maga sem hivatkozott a nehezen elérhető, lokális kiadványra. Egy évvel nagyszabású programadása után hangzott el, majd jelent meg talán legtöbbet idézett műve: a honfoglaló magyarok lószerszámainak technikai, régészeti és történeti vizsgálatainak eredményeiről (1966). Sajnos ezzel a dolgozattal váratlanul megszakadnak ma már nélkülözhetetlennek tartott leletértékelései és rekonstrukciós munkái. 12 évvel későbbi egyetlen utórezgése a Tiszavasvári-Aranykerti táblabeli temető ezüstberakásos, kalászmintával díszített szablyájáról tartott művészi előadása (Szeged, 1988 április), befejezetlen szövege közöletlen maradt. Életében 1966-ban döntő minőségi fordulatot jelentett a Radocsay Dénes által rendezett, nemzetközi „Magyar művészet" kiállítássorozatban való részvétel, a kiállítások mindenütt a Dienes István által összeállított, válogatott honfoglalás kori ötvösművekkel indultak. Ezeket - bízvást elmondható - Dienes István és katalógusai ismertették meg Európával (Párizs 1966, London 1967, Belgrád 1968, Brüsszel 1970, Moszkva 1971, Róma 1972, Helsinki 1975). Valamint Európa fővárosait a kiállítás alkotójával, hiszen valamennyi rendezést és bontást maga irányította. E legkevesebb 7x2 hetes európai körutat akkoriban valamennyien irigyeltük Dienes Istvántól, ezt képtelenek megérteni azok, akik nem éltek sok-sok éven át úgy bezárva az országba, mintha börtönben lennének. Egyáltalán nem véletlen, hogy a művészeti kiállítások és katalógusok kapcsán érdeklődése a honfoglaló magyarok művészete irányába fordult. E művészet motívumainak és technikájának eredetén túl csakhamar vizsgálat alá vette a művészet értelmét, gondolati tartalmát is. 19691970-ben sorra jelentek meg a honfoglalók művészetének szentelt magyar, német, angol nyelvű dolgozatai, s a kérdés első összefoglalása is: A honfoglalás kora c. kis könyve (1970). Az utóbbi kéziratát éppúgy 1969 nyarán zárta le, miként e kis könyvből kinőtt nagyobb könyvének mondandója is készen volt már 1969 augusztusában. E világszerte ismert könyve, amely 1972-ben egyszerre látott napvilágot a Corvina kiadónál magyar, német, angol és francia nyelven, Londonban éppúgy kapható volt, mint Frankfurtban vagy Párizsban. Magyarországon valósággal elkapkodták, akkoriban teljességgel szokatlan módon 1974-ben újra kellett nyomni, 1978-ban pedig javított, bővített kiadására is sor került. Könyvének megjelenésével egyidőben megírt és megjelentetett utolsó nagy régészeti felfedezése is már 1969-ben megszületett. A Budapest-Farkasréten a század elején talált díszöv és vésett díszű lemezek értelmezésébe közel 75 évig beletört a legnagyobb kutatók bicskája is. Dienes István, aki e leletek kapcsán végzi utolsó terepfelderítő útját Szerencsre (1972), sikeresen rekonstruálta a farkasréti lószerszámot, övet, s a mindennél fontosabb veretes tarsolyt. Ma már e tarsoly segítségével lehet megérteni a lemezes tarsolyok kialakulását a veretes tarsolyokból (1973). A honfoglalás kor történeti-régészeti problémáival kapcsolatos vitákba a 6()-as évek második felében nálánál nagyobb energiával senki sem vett részt. 1966ban és 1969-ben Fettich Nándor készülő Zemplén könyvével, s a könyv kéziratához kapcsolt elképesztő elméletével (ti. hogy a sírban Álmos meggyilkolt nagyfejedelem nyugodott volna, akit méltatlan fia, Árpád még ki is rabolt) nála alaposabban és részletesebben senki sem szállt vitába: vitairatai - kivált a terjedelmes második - honfoglalás kori régészetünk útmutatóinak, fiatalok számára szinte Bibliájának számítanak, sajnos ez az apróbetűs nagy mű csak magyarul olvasható. Alaposan kivette részét Bartha Antalnak a IX. századi magyarságról írott könyve kapcsán lezajlott akadémiai vitákból (1969-1970), s legutolsó, szinte érthetetlenül részletező művét - a honfoglaló magyarsággal kapcsolatos tudnivalók e második tárházát! - is egy kandidátusi vita kapcsán írta, pontosabban Bálint Csanád értekezéséről megjelentetett opponensi véleményébe foglalta bele (1978). A Bálint Csanád által feszegetett településtörténeti kérdés annyira nem hagyta nyugodni, hogy fentebb már említett nagy önkritikus munkáját (1986) is részben ennek szentelte. Egy évtizeddel azelőtt négy nyelven megjelent (magyarul és finnül 1975-ben, angolul 1976-ban, franciául 1980-ban) „Az uráli népek"-nek szentelt gyűjteményes munkában a honfoglalók régészeti emlékei már csak ürügyül szolgálnak arra, hogy ősi hiedelmekkel, az ugor, illetve magyar ősvallással foglalkozzon. Nem nagyon szeretett előadni, ám néha kénytelen volt. 1973 novemberében a Körösi Csorna Társaság őstörténeti konferenciáján a honfoglalók „indás-virágos" díszítőstílusáról és a tarsolylemezek kialakulásáról beszélt, vetített képekkel kísérve mondanivalóját, 1975-től pedig az ötévenként tartott Finnugor kongresszusokon, amelyeken a részvételhez valami különös makacssággal ragaszkodott. Néha kénytelen volt a Régészeti Társulat felkérésének is eleget tenni, ha erre más oldalról is ösztökélték. így a soproni vándorgyűlésen a szakonyi temetőről beszélt (1967; erről ez az egyetlen közelebbi híradás), „odahaza", a nyíregyházivándorgyűlésen pedig rakamazi ásatásáról (1975); ezt követi még egy szakmai „továbbképzőn", ugyancsak Nyíregyházán (1978. október 10.) tartott előadása: „A Felső-Tisza-vidék a X. században", amelyben elő14 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997