A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 33-35. - 1990-1992 (Nyíregyháza, 1993)

Dám László: Földbe mélyített lakóépítmények az Alföld népi építészetében (lektorálta: Cseri Miklós)

(HORVÁTH 1965. 130.). A döntő változás a XIII—XTV században játszódott le, s a XV. századtól már az archaeológiai anyagban alig találkozhatunk földbe mélyített házakkal. A korszakból származó bőséges történeti anyag azt igazolja, hogy a földház kiszorult a paraszti építészet általános gyakorlatából, s alkalmazása csak a török hódoltság alatt lendült föl ismét. A megszállt területeken a falvak egész sora pusztult el, s a megmenekült, eredeti lakhelyéről elvándorolt lakosság újra ilyen primitív építményekben húzta meg magát. A XVIII. század a hódoltsági területek etnikai, demográfiai átalakulásának nagy korszaka. Részben a török birodalom, részben pedig a törököket kiűző idegen zsoldos seregek pusztításai nyomán elnéptelenedett falvak lakosságát a földesurak nagymérvű betelepítéssel pótolták. A bevándorlók pedig hosszabb-rövidebb időre földházakat építettek maguknak. Jól szemlélteti ezt a korabeli adatokban gazdag forrásanyag is, melyből csak néhány jellemző példát mutatunk be. Debrecenben, amely már ebben a korban is a tiszántúli területek legjelentősebb városa volt, 1698-ban 1028 lakóház közül 428 volt földház, s bár a városi tanács már 1692-ben megtiltotta építésüket, az utolsó földházak csak a XIX. század végén tűntek el a város belterületéről (ZOLTAI1938. 141-142., 162.). Szabolcs megye 1729. évi összeírása szerint a megye lakosságának többsége még földházakban lakik (KISS 1936. 89.). Az 1728. évi országos összeírás adatai szerint a Közép-Tisza-vidék 20 településének 1103 lakóházából 669 volt földház, s ezen belül 216 tartozott a veremházak csoportjába (SOÓS 1975. 35., BAKÓ 1973. 253-254.). De nem volt jobb a helyzet a Jászságban sem, ahol ebben az időszakban a lakóházak több, mint egyharmada földház volt (FODOR 1942. 333-334.). Az Alföld újratelepülésének folyamata a XVIII. század végére lezárult, s ettől kezdve jelentősen csökkent a földházak száma is. AXIX-XX. században már csak a paraszti társadalom legszegényebb rétege használta őket. Erre talán a legjobb példát a debreceni erdős puszták tanyai lakossága szolgáltatja. Az erdős puszták benépesülése a XVIII-XIX. század fordulóján indult meg, ahol az erdei tisztásokon, kaszálókon, állatteleltető szállásokon ideiglenes hajlékként földházakat, ill. kúpos kunyhót emeltek maguknak a kint lakók. „Az eredeti debreceni cívisek közül csak az elszegényedett gazdák fiai, vagy a feltörekvő szegény emberek bérlővé váló rétege vállalta — mindnyájan vonakodva — az állandó tanyai lakást. Legtömegesebben a földművelés alá fogott erdei kaszálókra mentek lakni, ahol a ház körüli legelőkön istállózásra tehéntartásra rendezkedtek be, a közelebbi részekből naponta hordták be a tejet a városba. Az igazi hasznot azonban a baromfitartás és nevelés jelentette" írja Balogh István (BALOGH 1973. 209.). „Az állandóan lakott tanyák kialakulásának első szakaszának időszakából két összeírás is fentmaradt 1829-ből ill. 1836-ból, amelyek a Guton, Halápon, Nagycserén, Pácon, Fancsikán és Bánkon lévő tanyák lakosságát, a tanyai építmények típusát és építő-anyagát, a tanyák elhelyezkedését és a kaszált széna mennyiségét tüntetik föl. (DANKÓ 1977. 348-364.). A teljesebb (1836-os) összeírás szerint 181 kunyhóból 130 volt „Föld Kunyhó", 29 „Hegyes Kunyhó" és mindössze 22 volt a fentálló falú épület. A 147