A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 30-32. - 1987-1989 (Nyíregyháza, 1992)
Hajdú Zsigmond: Elvi megjegyzések a régészeti kultúrák etnikai interpretációjának kérdéséhez
de annyi azért van, amennyi alapján érdemes egyáltalán etnikumról beszélni. Illetve az is kérdés, hogy ha nincs számottevő nyelvi forrás, akkor egyáltalán érdemes-e etnikai kérdésekről beszélni. Konkrétabbá téve a kérdést: a régészet tárgykörébe tartozó kulturális egységeket lehet-e etnikai alapon tárgyalni és kezelni? Mielőtt erre válaszolnánk, érdemesnek látszik egy-egy megállapítást előrevetni az írásos források és a különböző régészeti korok sajátosságairól. Különbséget kell tennünk az írásos források közt, amelyek közvetlenül nyelvi emlékeknek tekinthetők a szerző szándékától függetlenül, vagy amelyek csak közvetve, a szerző szándékán keresztül tarthatók történelmi forrásnak. Egyszerűbben megfogalmazva: amikor egy nép fia az ő anyanyelvén közöl valamit, vagy amikor erről a népről egy másik nép, sőt kultúra fia közöl valamit. Az első esetben az etnikai interpretációhoz közvetlenül a közlő által kifejezési eszközül használt nyelv jelenti a forrást. Ezért beszélhetünk közvetlen nyelvi emlékről. A második esetben a nyelv maga nem lehet forrás számunkra, csak amit a szerző közöl. Ezt, megkülönböztetve az előzőtől, közvetett nyelvi forrásnak tekinthetjük 6 . Az etnikai interpretáció kérdésében nem egyforma helyzettel néznek szembe a különböző régészeti korok kutatói. Anélkül, hogy ebbe részletesen belemennénk, nagy vonalakban három eltérő alaphelyzetet vázolunk fel: az ideálisnak nevezhető római- és középkorosokét: az antiideálisnak tekinthető őskorosokét és az igazán izgalmasnak mondható népvándorlás korosokét. Többé-kevésbé ideálisnak tekinthető a valamikori limesen belüli területekkel foglalkozó római korosoké és a középkorosoké, mert itt az etnikai kérdések alapjainak tisztázásához általában elegendő közvetlen és közvetett írásbeli forrás áll rendelkezésre (epigráfiai, történetírói, illetve okleveles és krónikaírói stb.). Itt a régészet viszonylag szilárd időrendi és etnikai fogódzókra támaszkodhat, és így a tárgykörébe tartozó települési és az egyéb tárgyi kulturális sajátosságok feltárásával ideális társtudományi szerepben írhatja le a történelmi folyamatokat. Ezzel ellentétben az őskorosok (kezdetektől a szkítákig) helyzete antiideálisnak mondható, mert gyakorlatilag mind a közvetlen, mind a közvetett természetű írásos emlékek hiányoznak ezekből az időkből. így mind az etnikumokkal, mind az időbeliséggel egyáltalán magával az egész történelemmel kénytelen a régészet önállóan foglalkozni. Ennek megfelelően a szkíták előtti időben nemigen szoktak néven nevezett népek történelméről beszélni, hanem mai földrajzi vagy egyéb jellegzetes tárgyi vagy szokásbeli sajátosság alapján elkülönített „kultúrák-csoportok-horizontok" időbeli és térbeli mozgását lehet elemezni. Néhány nagyszabású kísérlettől eltekintve (indoeurópai őslakosság azonosítása a középső neolit kori vonaldíszes kerámia, vagy a Ezt a megkülönböztetést vázlatos elemzésünk további gondolatmenete szempontjából tartottuk fontosnak megtenni. Mindkét típusú nyelvi emlékek esetében, más módon, de egyforma mértékben nehézségekbe ütközik az etnikai interpretáció. A „közvetetteknél" a fő nehézséget a forrásban használt népnevek azonosítása jelenti elsősorban (MORAVCSIK 1988. 10.). A „közvetleneknél" az azonosított nyelv meghatározható etnikumhoz kötése jeleneti a problémát (HARMATTÁ 1984/a-b.). 15