A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 30-32. - 1987-1989 (Nyíregyháza, 1992)

Tomka Péter: Előszó

Előszó A népvándorlás kor fiatal kutatói (a szentesi Csapat, ma már inkább „Hadak Útján" Baráti Társaság) 1991. szeptember 23-25 között tartották meg 2. összejövetelüket Nyíregyházán. Meghívott elnökként az a tisztem, hogy megkíséreljek egyenleget vonni az előadásokból összeállt kötet tanulmányaiból. A második összejövetelt tartották: a vállalkozás tehát működik. Összehasonlítható az elsővel. Szentesen 41 előadás hangzott el és 40 jelent meg, Nyíregyházán 22 előadásból 18(-f 1) látott napvilágot, ismét példás gyorsasággal. Szabolcs-SzatmárBereg megmutatta, hogy felveszi a versenyt Szegeddel, Az előadók nagy többsége Szentesen is jelen volt, de felcsendült néhány új hang is. A fogyatkozást nem a kifulladás okozta, bár nyilvánvaló, hogy nehezen hozhat mindenki egy éven belül új eredményeket. A szentesi tapasztalat szerint az irgalmatlanul sűrű program a vita kárára vált. Logikus törekvés volt tehát az előadások számának csökkentése, a rendezők ennek érdekében tematikus tanácskozást hirdettek. Az etnikum kérdéskörére esett a választás: kétségtelenül rázós rosta, ami eleve nagyobb merészséget igényelt a hozzászólóktól. Azaz igényelt volna, mert - mint ez a kötetből kiderül mindennek lehet etnikus vonatkozása: a szerzők a témát a legkülönbözőbb irányból közelítették. A kötet nem azért izgalmas, mert megoldja a problémákat, hanem mert felveti. Gyűjteményes kötettől nem várható el egyenletes színvonal. Az előzőhöz képest mintha a polarizáció jelenségét lehetne felfedezni: a kiérlelt tanulmánytól pompás ötleteken, műhelymunka bemutatásán, anyagközlésen át a kezdő botladozásokig minden minőség megtalálható - utóbbi alatt értve azt is, ha valaki a választott témában tette első lépéseit. A kevesebb előadás hangja keményebb lett, a viták kritikusabbak, élesebbek. A szemérmes hamvasság tűnőben van - a szerzők számíthatnak arra, hogy a szakma többet fog tőlünk számon kérni. Rendjén való, hogy mindenki a saját útját járja, újra és újra szembekerülve alapkérdésekkel (datálásban is, interpretációban is). Mégis, néha - korántsem mindenkinél - az az érzésem támad: az elődök és pályatársak által taposott ösvények kihasználatlanul maradtak. Az ebből adódó aggodalmam vezet át néhány általános tanulság megfogalmazásához. 1. Tanácskozások ide, tanácskozások oda, mintha az információk túl lassan csordogálnának. A körök nem fedik, nem metszik egymást, sőt alig-alig érintkeznek. Az 1986-os Zwettl-i konferencia mindenestől az etnogenezis típusaival foglalkozott - az ott elővezetett gazdag tény- és gondolat-tömegre valami reagálás várható lett volna akkor is, ha itt és most más területek, más korok kerültek terítékre. A besimított- és egyéb késő antik kerámiát szinte szó szerint „megrágták" 1983-ban Grossrussbach-ban. Visszhang: semmi. Bízzunk benne, legközelebb (ha igaz, a vandal királynő asztalánál) másképp lesz. 2. Az előadások témái a római kori Barbaricumtól a magyar államalapítás koráig íveltek, ezen belül néhány csomópont körül sűrűsödtek. A csomópontok szinte