A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 27-29. - 1984-1986 (Nyíregyháza, 1990)

†Csiszár Árpád: Szatmár-beregi kismesterségek

5. Nádkötő A házak zömét náddal fedték. A nádkötő szerszáma a nádverő, amelyből kétfélét használtak. Az egyik gömbölyű nyél végén egyszerű tenyérnyi keményfa deszka, a másik sulyokszerű, három lépcsőzetre faragott. Mindkét fajtát a tövénél fogva használták, így verték egyenesre a tetőnádat, igazították egyenesre az ereszt. A nádcsomókat fűzvesszővel vagy nádkötő dróttal kötötték a tető léceihez. A nádkévéket alulról felfelé rakták egymásra, hogy azok takarták a kötést. A drótot hosszú nádkötő tűvel fűzték át. Felül a tető goroncát gyékénnyel kötötték végig. Ez volt a nádtető legromlandóbb része, amit 10-15 évenként újítani kellett. Maga a nádtető 50-60 évig is eltartott. Az anyagot nagyon megválogatták. A beregi parókia és iskola építésekhez a Rétközből hordták a nádat. A kisvárdai egyházi számadásokban nagyon sok tételben szerepel. A jó nádtető mintegy 25 cm vastag volt. A jó nádkötő olyan egyenesre, simára verte, mintha meggyalulták volna. A nádtető télen meleget tartott, nyáron hűvös volt tőle. Öreg nádtetők sokszor egészen bemohosodtak. Ilyenkor nedves időben kizöldültek. A nádtetőre is tettek kövirózsát, amit füfűnek neveztek. Egy-egy házon 30-35 cm-es telep volt. Orvosságnak használták, a gyermek fájós fülébe facsartak néhány cseppet a levéből. A nádtetők eresze a gyermekeknek kedves, de nagyon tiltott vadászterülete volt. Egy kicsi vadméh fajta ebbe rakta le a petéit és ivadéka számára sárgás, édes virágport hordott, majd a nád végét betapasztotta sárral. Ezt a gyermekek méznek nevezték és kihúzgálták érte a nádszálakat. Ez a méz a nádszálban mintegy 1 cm hosszan volt. A nádszálat elég volt arasznyira kihúzni és le lehetett törni, de a gyermekek nem tudták úgy visszaverni, hogy a rongálás meg ne látszott volna. Nagyon sokat kaptunk érte. Vándor iparosok 1. Köszörűsök Köszörű sok helyen volt a falvakban. Kis vályúra szerelt, fa vázú, fa karral hajtható köszörűt használtak, melynek a köve terméskőből készült. Faragó embernek fejsze, balta stb. élezéshez ez nélkülözhetetlen szerszám. Ez az önellátás eszköze. Ezeken élezték ki a disznóölő késeket is. A fenőkő, kaszakő is olyan nélkülözhetetlen szerszám, hogy ha a parasztember megfelelő alakú követ talált, azt feltétlenül kipróbálta, hogy jó lenne-e kaszakőnek, fenökönek. A régészeti lelőhelyeken nagyon gyakran kerülnek elő fenőkövek. Ha ezek felszínre kerültek, rendszeresen beletették a kapáláskor, kaszáláskor a mezőre hordott kis vászon szerszámos tarisznyába (kapanyélre, kaszanyélre akasztva vitték a vállukon). A legfinomabb köveken borotvát is fentek. Ennek élét sokszor palatábla darabbal finomították. A régi fenő- és köszörűkövek vizeskövek voltak, megnedvesítve használták őket. A finomabb köszörüléseket mégis vándorköszörűsök végezték. Varsányban élt például ilyen köszörűs. Nagy, hajtókerekes szerszáma volt, amelyet lábbal hajtott. A nagy kerék szíjjal forgatta a tengelyre helyezett köszörűkövet. Vizes- és un. smirgli köveket egyaránt használt. Ott volt a vásárokon és köszörűjét gyalogosan toszítva faluról falura nagy területet bejárt. A falvakban kiabálta: késeket, ollókat, borotvákat köszörültessenek. Ha megállt szerszámával, bádogdarabot is berregtetett. Ez a varsányi köszörűs félcigány volt. 2. Ablakos, üveges Évről évre járták a falvakat a zempléni tót ablakosok. Évente egyszer-kétszer - főként ősszel - jelentek meg a faluban. Rendszerint ugyanazok jöttek, így ismerősök voltak. (Tatárfalvára például Hudák bácsi járt a két világháború közt Hutáról.) Nagy, széles karimájú kalapot hordtak. 277