A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 27-29. - 1984-1986 (Nyíregyháza, 1990)
†Csiszár Árpád: Szatmár-beregi kismesterségek
gabonát. A korpát otthon a szitával választották ki. A gőzmalmokban már hengerrel dolgoztak, különválasztották a korpát és két minőségre a lisztet is: a barnább a kenyérliszt, a finomabb a fehérliszt, amelyet a Szamosháton „pohálynak" neveztek. A pohálylisztet nagy, kockás mintás lóször szövetből készült szitával választották ki. A vándorszitás csak javított. A régi kávát megbontotta és a szövetet kicserélte. A szövetet a javításhoz magával hordta. Javításra - különösen a sűrűbb szitáknál - gyakran szükség volt. Házilag is próbáltak rajta segíteni rávarrott, vagy a szőr szitára csirizzel ráragasztott vászondarabkával. Ez azonban csak ideiglenes volt. A fém kávájú sziták csak 1950 után jöttek divatba. Az ötvenes évek elején még jártak a vándorszitások. A csomagolva árult liszttel a sziták jelentősége lecsökkent. 4. Csizmadia Minden faluban élt valamilyen foltozó suszter, aki a lábbeliket javította. Nagyon sokszor csak kocamester, nem tanult iparos. Ok csak egy-egy foltot varrtak fel, talpat szegeztek vissza. Ma már a lábbeli foltozása ismeretlen. A foltozónak vékony, hajlítható tűje volt, melyhez nagy gyakorlat kellett. A tűt a varróárral történt át lyukasztáson szúrták át. Belülről nehezebb volt ölteni - a kívülről átszúrt ár nyomán kellett a tűt áthúzni akkor, amikor az árat húzták kifelé. A lábbeli belsejében csak kitapogatni lehetett a megfelelő helyet. A csizmadia új csizmát készített. Rendelésre is varrt, a jobb mesterek vásárra hordták árujukat. Fontos készítményük volt a ványolt strapacsizma. Erős, zsíros marhabőrből készült. Egyetlen varrás volt rajta hátul, a feje és szára egyetlen bördarabból állt. A torkánál ványológéppel hajlították, préselték. Ezután hátul összevarrták, talpalták, sarkalták. Ez már szegezéssel történt. Jószág körül járó emberek használtak ilyet. Egy lábasok voltak: nem volt jobb és ballábas, bármelyik lábra fel lehetett húzni. Kapca is bőven fért bele. 1920 tájára már kiment a divatból ez a fajta csizma. Kisfiú koromban Szamosangyaloson Szilágyi bácsinál láttam a ványológépet és a ványolást, amikor édesapámmal mentünk hozzá cipőt talpaltatni. Akkor hallottam, hogy beszéltek arról, milyen jó volna, ha édesapám bőrt (talán bocskorbört) tudna szerezni a rokonságtól Máramarosszigetröl. A parasztcsizma készítésről érdekes adat van 1902-ből a papi ref. egyházi jegyzőkönyvben. Egyéb csizmákról csak annyit, hogy az ünneplő csizmák bokszbőrből készültek, és divatjuk gyermekkorom óta folyamatosan változott, míg az 1970-es évektől kezdve a csizma (bőrcsizma) használata szinte teljesen megszűnt. Strapára, sárban a gumicsizma lépett a helyére, és évről évre jönnek a női divatcsizmák. Ezekhez nincs köze a csizmadiáknak. A keményszárú fényes, elegáns paraszt ünneplő csizma oldalt varrott volt 1918-20 táján. Szárát kétoldalt varrták össze, felül gondos fonattal szegték, elől fent fonott gombbal. Hátulsó része sima, fényes volt. Tatárfalván Porkoláb Pál és Székely Gáspár viselt ilyet. Szűk szárú, zsinóros nadrágot hordtak hozzá. Mind a ketten jómódú gazdalegénynek számítottak. Később a hátul varrott, ugyancsak végig kemény szárú csizma következett. Ennek a szára is úgy volt szegve, mint az oldalt varrotté. Lábszárközépen kissé felül érő csizmák voltak. Még később jöttek a rogyós szárú csizmák. Száruknak felül csak arasznyi része volt kemény. Hosszabb szárral készültek. Mivel a szára könnyen lejjebb csúszott, belül kis fület is készítettek, és ehhez a térd alatt keskeny szíjjal csatolást tettek. Ez urizáló csizma volt. Paraszt csizmában is előfordult olyan, amelyiknek a szára alul hosszabban puha volt. Ezt nevezték rogyós szárúnak. Amikor ezt a rogyós részt harmonikásan hajtogatták meg, harmonikás lett. Az 1930-as években keletkezett a tiszti szárú csizma divatja. Ennek magas kérge, kissé ívelt, hosszú kemény szára volt. Csaknem térden alulig ért. Minden fajtánál lehetett különböző sarok, a keskenyebbet magasabbra készítették. 274
