A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete
ilyen értelemben is jobb áttekintéssel rendelkezünk, mint elődeink. Bizantinológiánk ugyan eddig csak közvetve hozott új eredményeket (Moravcsik Gyula 1976.), viszont állandóan növekszik a honfoglalás időszakára, koraközépkorunk eseményeire vonatkozóan a történészek, régészek, filológusok vitája. Egész sor új elgondolás jelent meg az utóbbi időben. Ezek nyilván befolyásolhatják az epikáról kialakított nézeteinket is. Mivel azonban a vélemények és ellenvélemények csatája még nem dőlt el, itt nem részletezzük ezeket. Számunkra is talán a legfontosabb az új kutatási eredmények közül az Anonymusra vonatkozók áttekintése. Ha ugyanis többi krónikánkban vannak is újraértelmezett részek, ezek mögött hősepikai nyomot eddig nem sikerült kimutatni, legfeljebb az egyes megfogalmazások pártérdekhez vagy kortársi híresztelésekhez kapcsolódása vált nyilvánvalóvá. A névtelen jegyző személye azonban nem hiába érdekelte a filológusokat és íolkloristákat immár több mint évszázada: lehet, hogy valamilyen hősepikai nyom is van gestájában elrejtve. E kérdés eldöntése egész honfoglalási epikánk megítélése szempontjából igen tanulságos lenne. Ma úgy gondolhatjuk, hogy minél inkább hitelesnek tartjuk a történetben elbeszélt eseményeket és neveket, annál valószínűbb, hogy ezek egykorúak a megtörtént eseménnyel. Légből kapott történet hihetővé tételéhez ugyanis arra volna szükség, hogy legalábbis az ellenszót emelhető tanúk eltűnjenek. • Koraközépkori epikánkból az Ajtony, Thonuzoba és Csanád-történetek, esetleg a szent Imre hercegre vonatkpzó történetek egyik-másika olyan, amelyekben jól megfigyelhetjük a propagandisztikus átalakítást, az István- és Gellért-legendákban pedig a hagiográfiára való törekvést. Ezekben viszont egy-két emberöltő van az események és a legrégibb források között, mégis azt tapasztaljuk, hogy a valóban megtörtént esemény kiszínezése, értelmezése, titokzatos magyarázat, mintegy a „fátylak fellebbentése" történik bennük, egészen úgy, ahogy ez a mai politikai eseményekkel kapcsolatban megszokott. Mindezek alapján a Vélek-történetet a honfoglaló vezérrel egykorúnak lehet neveznünk. Az is támogatja ezt a feltevést, hogy csodás elemnek nyoma sincs a történetben. Ugyanakkor minden megállapításunkhoz hozzá tehetjük, hogy mindezt Anonymus torzító tükréből ismerjük, és mégha ő nem is bonyolítgatná össze-vissza a szálakat, elődeinek volt idege a történetek sokszoros átértelmezésére. Az Anonymus-filölógia egy másik, számunkra sem kevésbé érdekes és fontos kérdése az, milyen forrásokból dolgozott a krónikás? E ponton az újabb kutatások egyértelműen a szerző politikai-diplomáciai-kancelláriai gyakorlathoz szükséges műveltségét bizonyították. Az eddigiekhez képest tudatosabb, sokoldalúbb, irodalmibb figurának vélhetjük. így értelmezhetjük sokszor idézett önelhatárolását is a „garuUo cantu ioculatorum" és a „falsis fabulis" rusticorum hagyományától. Ebben ugyan van híradás is a megkülönböztetés mellett arról, hogy volt valamilyen nem-gesztaszerű történeti tudat is a korabeli Magyarországon, mindazáltal téves az az elképzelés, miszerint Anonymus külföldi (angol) minták alapján élne ezzel a történetírói közhellyel, és éppen ezért ebben nem a lenézést,, hanem a néphagyományok megbecsülését láthatjuk. Az angol történetírók szemében ugyanis a szakmabeli történetírással szemben az
