A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete
Artus-epika, a metrical romance és más hasonló műfajok álltak, csupa olyan jelenség, amely idegen középkorunktól. Használt-e fel „népi" forrásokat Anonymus, bizonyítani máig sem tudjuk. Feltehető, hogy a helyi és nemesi történeti tudat közvetített ilyen elemeket is. Mégsem mondhatjuk, hogy Anonymus vagy többi krónikaírónk műveiben a korabeli folklór nyomait találnánk meg.. A későbbi történeti tudat szempontjából mégis fontos előzmények ezek, így bizonyos fokig későbbi folklórunknak is olykor forrásaivá lettek. Ezenkívül azért is érdekes e hagyomány, mi, vei a honfoglalás eseményeinek bármennyire is kései, torzított felfogását képviseli, ez mégiscsak hazai lelemény, amelyből visszakövetkeztethetünk korábbi elképzelésekre. Ezzel kapcsolatban külön érdekessége van annak a kérdésnek, menynyiben hatott Anonymusnák a maga korának meg az utókornak többi történetírójára? A kutatók vélekedései igazán eltérnek egymástól. A hagyományos nézet szerint a geszta megírása után külföldre került és évszázadokig senki sem olvasta. így hatásról egyáltalán nem beszélhetünk. Ujabb nézetek viszont nagy hatását említik, mások kétségbevonják ezt, ismét mások közbülső felfogást képviselnek — nyilvánvalóan annak megfelelően, hogy milyen korból és kiben fedezik fel a geszta szerzőjét. E kérdéskör tisztázása filológusok további részletkutatására vár. Annyi azonban bizonyos, hogy a feltételezett ősgesztától kezdve egészen a humanista királyi udvar világtörténetéig szinte folyamatosnak mondható az a magyar krónikaírói hagyomány, amely kifejezetten a változó udvari érdekek szolgálatában állt. Ehhez viszont Anonymusnák csakugyan kevés közvetlen köze volt: maga e hagyományon kívül írta meg művét, és ezt tőle függetlenül toldozták, dolgozták át meg át az udvarban a korábbi ősgeszták és őskrónikákat a soron következő kompilátorok. Egyébként majd minden krónikánk szövegével és szerzőjével kapcsolatban felmerülhet a folklorisztikai forráskeresés és a folklórbeli utóélet lehetősége. A századfordulón Sebes i/én Gyula próbálta meg összegezni az ilyen ismereteket, azóta azonban oly sok kutatási eredmény halmozódott fel, hogy e munka újra elvégzendő lenne. Ma úgy látjuk, hogy hihetően folklór koncepciót egyik krónikásunk sem alkalmaz. Még a hun—magyar rokonság gondolata sem tekinthető népi leleménynek (még kevésbé székely etnogenetikus hagyománynak). Ezt a múlt században őstörténetünk tudatbeli visszfényének tekintették, majd hosszú évtizedekig nyugati krónikákból származó tudós kombinációnak vélték, amely a hungarus — hunnus azonosításon alapul, és így a „magyar" szóhoz és népnévhez semmi köze sincs. Ma egy kissé engedékenyebbek lettünk, a hun—magyar azonosítás korán és különböző szerzőknél bukkan fel középkorunkban. Mindazáltal ezt tudós leleménynek, politikai ötletnek, és nem folklór eredetű hagyománynak nevezzük. Azt, hogy középkori történeti irodalmunkban a felbukkanó egyes történeteket és motívumokat hogyan értelmezzük, külön-külön kell megvizsgálnunk. Ezzel kapcsolatban filológusok és folkloristák igen sokféle nézetet nyilvánítottak, éppen ezért a következőkben ezeknek csupán igen rövid áttekintésére nyílhat terünk. E témakört az összehasonlító keleteurópai folklorisztikának egyszer részletesen kellene áttekinteni. 99
