A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete
tásra sarkallja a geszta készítőjét a leghatározottabban először Ananymusnál bukkan fel. ő nem csupán büszkén említi más írói alkotásait, hanem művének minden szakaszában él is az irodalmi fogásokkal. Követői még határozottabban festenek — jóllehet nem mindig egyforma tehetséggel. Mindez együttvéve azt jelenti, hogy még akkor is, ha biztosnak látszó epikus nyomra bukkanunk középkori auktorainknál, az így elénk került adat sokszoros prizmán átjutott tény már, amely csak halványan jelzi az eredetit. Változtat a műfaj, változtat a krónikás egyházias műveltsége, változtat politikai állásfoglalása, változtat esetleg irodalmi ambíciója. Végül az egyes művek megformálása is további áttételeződést eredményez. A latin prózastílus nyűgei meg lehetőségei igazán befolyásolhatják a közlés módját. (Erre különösen akkor kell ügyelnünk, ha egyenesen hősepikából származó szövegidézetet vélünk felfedezni valamelyik forrásunkban.) Végül a másolatok, komplikációk, összeolvasztások kitűnő vadászterületet adnak a filológus hajlamú medievalistának, de a folklorista csak még fáradságosabb áskálódás után juthat csupán hozzá az őt érdeklő adat feltehető eredeti értelméhez a sokszoros átírogatás miatt. Nem csoda tehát, hogy középkori hősepikánk milyenségének megítélésében egyaránt annyira sok a túlzott óvatosság, és a túlzott hipotézisgyártás. (Csupán a teljesség kedvéért megemlítjük, hogy zenetörténeti és ikpnográfiai kutatásokkal is sokmindent lehetne kimutatni középkori epikánk kedvelt témáiról. A zenetörténeti kutatás (Ecsedy L: 1960. — Falvy: 1961.) ilyen értelemben folyik is, az ikonográfiái már kevésbé. (Berkovits I. 1965. Házi: 1967. — Magyar Anjou Legendárium: 1974.) Mindkettőnél még egy további szűrőt jelent a sajátos ábrázolási és hangzási rendszerekhez való kényszerű alkalmazkodás, sajnos, jobbára alig ismert törvényszerűségekkel.) Éppen a legújabb időkben néhány kutató meglepő felfedezéseket tett középkori epikus forrásaink többségével kapcsolatban. Ifj. Horváth János, Sólyom Károly és Csóka J. Lajos az Anonymus kérdéssel kapcsolatban vetettek fel új elgondolásokat (Ifj. Horváth J.: 1966. — Sólyom K.: 1966. — Csóka: 1962. — Györffy Gy.: 1970. — Horváth J— Székely Qy. szerk.: 1974.) Csóka J. Lajos (1967) és Mályusz Elemér (1966) középkori krónikáink egymással való összefüggéseit vizsgálták újra, jutottak ezáltal számos új megállapításhoz. A szegedi történésziskpla (elsősorban Kristó Gyula: 1967; 1972. és Szegfű László: 1968.) és mások (Tóth S.: 1962) krónikáink legkorábbi rétegét elemezték. Több ülésszak is foglalkozott középkori kútfőinkkel (ifj. Horváth J.: 1974.), illetve a magyarországi művelődéstörténet tanulságaival középkori epikánkat illetően (1976. novemberi ülésszaka az MTA Középkori Munkabizottságának. Anyaga sajtó alatt.) A meg-megújuló újraértelmezések sorából kitűnik a romanista Süpek Ottó és a folklorista Katona Imre kísérlete (1979), akik Anonymus személyét találták meg ismét — történetileg bizonyíthatatlan filológiai módszerrel, viszont a gesta szövegének olyan folklorisztikai-néprajzi magyarázataival, ami igen gyümölcsöző módszernek bizonyulhat — ha egyszer hihető történeti megoldáshoz kapcsolódik. Mivel az utóbbi időben összegzések jelentek meg finnugrisztikai (ifj. Kodolányi— Voigt szerk.: 1974. — Hajdú P. szerk.: 1975.) és balkanisztikai (Voigt: 1972.) vonatkozásban,
