A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete

hordozójáról, Bátor Oposról krónikánkban még azt is olvashatjuk, hogy nemcsak kitűnő harcos volt, hanem ő ölte meg az ecsedi lápban tanyázó sárkányt is. (Amely pedig nemcsak a Báthori-család címerét adta, hanem eddig is csak csodával határos módon maradhatott ki az altáji-magyar hősepikát kutatók érdeklődési köréből, oly elmemozdítóan archaikus jellegű motívumokat alkothat.) (Vö. Dankó: 1973. Ez utóbbihoz azonban hozzátehetjük, hogy feltűnő módon éppen a „bátor" szó egyik legrégibb biztos előfordulása (1138-ból) „servus"-ként jelöli meg hordozója foglalkozását. Ez a *tény is, valamint a középkorban 'hős' jelentést hordozó vitéz szavunk szláv közvetítésen át viking eredetű volta azért bizonyos óvatosságra intenek bennünket az ilyen közvetett nyelvészeti bizonyítékok túlértékelésében. A feudalizmuskori magyar hősepika kérdései A magyar feudalizmus időszakában a fent vázolt séma szerint udvari eposzt, lovageposzt várnánk, szépirodalmi alkotásokat, ismert szerzőktől. Azonban ennek sem találjuk sok nyomát. Anonymus híres megjegyzése, Gestája 25. fejezetében, amely szerint a vezér Tétény a maga emberségéből akar magának hírnevet és földet szerezni, vagy a Lechmenti vereség után hazakergetett gyászmagyarok, akik „magukról éneket szereztek" (Anonymus legújabb kiadása: 1975) aligha képviselői egy ilyen előkelp epikának, legfeljebb arra az epikai megoldásra utolsó nyomok, hogy a harcok kiemelkedő alakjairól első személyben fogalmazott énekek kerenghettek, amelyek természetesen éppen ezek környezetében lehettek a legjobban honoráltak. (A kérdés felvetése, amelyet az újabb tanulmányok sem haladtak meg lényegesen: Jakubovich Emil: 1931). Ennél közvetlenebbül utalnak a magyarországi courtois-eposz meglétére az olyan források, amely szerint magyar földről származnának híres énekesek. A wartburgi dalnokverseny titokzatos győztese, Klingsör aus Ungerlant ugyan aligha élhetett a valóságban (vö. Pukánszky Béla: 1926. 91.), az azonban tény, hogy 1200 körül itt járt két provanszi trubadúr: Gaucelm Faidit (Eckhardt Sándor: 1961) és a kor leghíresebb költőjének számító (egyszersmind magát már-már donquijotei mértékben nagy vitéznek tartó) Peire Vidal (Moór: 1937. — Kardos Т.: 1941.). A németek közül a történeti Tannhäuser és Neithardt von Reuenthal II. Endre idejében utazik Magyarországra. Nagy Lajos udvari költője Peter Suchenwirt, és neki dolgozik a rímes krónikaíró Heinrich Mügéin — Zsigmond császár udvarában járt a francia Alain Chartier, valamint az utolsó minnesänger-nek nevezett lovagköltő, Oswald von Wolkenstein is. Bonfini megemlékezik a Mátyás király udvarában énekelt hősies versekről, az angol Sir Philip Sidney 1573-ban járt Magyarországon, és erre visszaemlékezve említi meg a magyarok hősi tetteiről való éneklést (Róna E.: 1960). Azt is tudjuk továbbá, hogy már a könyvnyomtatás idején a XVI. század végéig is udvarházakba mint támaszpontjaikra jártak a költők (Tinódi, Ilosvai, hogy csak a leginkább epikus ihletésűeket említsük). Mindezek ellenére sincs azonban egyetlen magyar lovageposzunk sem. Valami törmelék kapcsolódik — talán — Szent László királyhoz, van 94 1