A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete

olyan feltevés is, hogy volt a Toldi-mondának egy Ilosvai előtti lovageposz felfogású feldolgozása is (Moór E.: 1914. Az újabb kutatások öszszegzése: Horváth János 1953.), és esetleg így értékelhetjük — de ekkor a Vargyas által kifejtett eredeztetéssel (1963) szemben — a Tinódi szövegébe ékelt Tar Lőrinc pokoljárásának történetét is. Ez együttvéve sem sok, és korántsem véglegesen bizonyított tény. Mi számolta fel ezt a hagyományt is? Írhatjuk mindennek az eltűnését is a krónikások magyaros józanságának a számlájára, vagy inkább onnan a hiány, hogy mégsem volt olyan fejlett ez az udvari hősepika, mint másutt, ahol maradt is belőle valami? Jószerivel azt sem tudjuk, hogy mégis milyen meglevő anyag pusztult el a XV—

XVII. századok zűrzavaraiban. Mindenesetre fel kell sorolnunk azt, ami e korszakban előfordul, és amelyet a kutatás a magyar hősepikához, sőt közvetett, vagy közvetlen okfejtéssel általában ennek honfoglalás előtti változatához szokott csatolni. Mind az ilyen adatok krónikáinkban kerülnek elő, amelyek közül — bármilyen krónika-családfa felfogást fogadjunk is el — a legrégibb ősgestát sem datálhatjuk 1066-nál régebbire, és ily módon mindenképpen 150 esztendő van a honfoglalás és e szöveg között. (Gestáink és általában középkori történeti irodalmunk datálási és szövegösszefüggési kérdéseinek hatalmas irodalma van. Ezekről tájékoztat, egyben a saját felfogásokat is kifejtik: ifj. Horváth J.: 1954. — Gerics: 1961. — Mályusz 1966. — Csóka: 1967. — ifj. Horváth J. Székely Gy. szerk.: 1974. — Kristó: 1977. — Szűcs J.: 1974.). Ez a megint csak mozgalmas idő is sokban hozzájárulhatott ahhoz, hogy eredeti mivoltában szinte mi sem őrződhessék meg a honfoglalás előtti hősepikából. Éppen ezért kísérelték meg egyes kutatók azt, hogy a mulattatók neveiből következtessenek. E nevek (regös, joqulator, igric, histrio) azonban aligha egyértelműen epikus énekmondót jelöltek. (Foglalkozik e kérdéssel Pais: 1953.) Inkább bohóc, vagy zenész a jelentésük. Feltűnő továbbá az is, hogy egyetlen kivétellel (ez az 1277-ből már adatolt énekes) a XV. század virradóján bukkan föl minden olyan adatunk (hegedűs, sípos, lantos, vagy a biztosan mulattató furcsa és csúf), amely huzamosabb szövegek előadójára vonatkozhat, és ezek zeneszerszámai is alighanem európaiak lehettek. Talán az egy kobzos szó (amely 1327-től adatolt és török etimológiajú) további vizsgálata módosíthatná ezt a sovány eredményű kutatást végkövetkeztetéseiben. Középkori epikánk tanulmányozását messzemenően befolyásolja az a tény, hogy voltaképpen történetírás meg politikai harc céljait szolgáló művekből, tehát nem műalkotásokból kell kiindulnunk. Éppen ezért egyáltalán nem véletlen, hogy középkorra tehető hősepikánk kutatói eddig többségükben történészek (olykor még irodalomtörténészek) voltak, akik bármennyire jól is ismerték tárgyalt koruk viszonyait, rendszerint mégis akkor tévedtek a leginkább észrevehetően, amikor folklorisztikai, epikai törvényszerűségeket véltek megállapítani. Jóllehet, többször történt arra is kísérlet, hogy a rendelkezésükre álló források természetét maguk a történészek határozzák meg, mindazonáltal csak a legutóbbi időben jutott el a kutatás arra a fokra, hogy e téren megbízható eredményeket is hozzon. Középkori „epikus" forrásaink műfajukat tekintve két fő csoportra oszthatók: a véletlenszerű adatokra (oklevelek, helynevek, összeírások, 95