A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete
jedelmű epikus daloknak mintegy a füzére mondja el, amelyben gyakran részleteződik a hősének, vagy éppen a hős rokonságának eredete és egyéb vitézsége is. (De Vries 1961. — Taylor 1964. — Vö. Meletyinszkij 1958.) Szinte semmi okunk nincs annak a feltevésnek az elutasítására, hogy a honfoglalás előtt lehetett ilyen hősepikája a magyarnak is. Sokkal nehezebb azonban ennek a nyomait is megtalálni. Eddig általában középkori krónikáink egyes epizódjait vonták ide, ezen kívül a regölés szokását, a magyar vers legrégibb ütemezési szabályaiból kikövetkeztethető hosszú sorokat, valamint néhány olyan folklór motívumot (sárkányharc, égitestrabló szörnyetegek legyőzése, égigérő fa megmászása), amely legkivált a recens népmesékben — ott is a „hősmese" műfajában — fordul elő. Egyes kutatók a sámánhittel kapcsolatba állított magyar hiedelemmondák páros viadalaiban (táltosok párbaja, garabonciások vetélkedése) (Splymossy Sándor ilyen tanulmányait felsorolja: 1943. 288—289. Diószegi Vilmos több idevágó dolgozatát is összegzi: 1967. Vargyas 1961b.) is e hősepika leszármazottjait látják. Felmerült az a gondolat is, hogy a hősepika előadási módja az első személyű hőstettelbeszélés („kérkedés") lett volna, és ily módon a későbbi első személyű elbeszélő műfajok előadási módja sem lenne független az ilyen korai hősepikai gyakorlattól. Mindezekben a felvetésekben lehet az igazságnak valamelyes szikrája is. Általában az a legnagyobb nehézség mindezzel kapcsolatban, hogy az egyenként biztató nyomok mind-mind másfelé vezetnek. Ennek az az oka, hogy adataink nem egykorúak, hanem a magyar feudalizmus egész, hosszú korszakából származnak, és ezért még ha elő is kerülnek, akkor is már átértelmezett formájukban, töredékeikben jutnak el szemünk elé. A turul-monda, vagy a vérszerződés története középkori latin nyelvű krónikáinkban kerül elő: a folklórból ismeretlen. Sárkány (az igen sokrétű magyar sárkány-hagyományról még nem készült összefoglaló munka. Solymossy 1931, nem ad teljes áttekintést) szavunk, amely nem csupán török eredetű, hanem speciálisan hősepikai fogalom is, és meséinkben igazán gyakori, már hiedelemtörténeteinkben sem igen fordul elő. Táltos szavunk ezzel szemben csak hiedelemtörténetekben kerül elő, a mesében elvétve ismert, ott megint a táltosló a gyakori, ami viszont a hiedelemtörténetekből hiányzik. A feltehető hősepika szókincsének legjellemzőbb fogalmai lehettek: érdem, ildom, sereg, erő, gyenge, béke és végül a sokszor természet felettinek is ábrázolt hősök, a boszorkány és a bátor. Ezek mind jövevényszavak a magyar nyelvben, és néhány iráni jövevényszóval (kard, illetve az alán eredetű vért, méreg, asszony, 'úrnő') együtt viszonylag jól kiadják a honfoglalás előtti hősepika tárgykörét. A szófejtésekkel kapcsolatban csak az a baj, hogy a honfoglalás utáni legelső nyelvemlékeinkben is már közismert kifejezésként kerülnek elő, és éppen a magyar forrásokból nincs arra bizonyítékunk, hogy továbbra is megőriztek volna valamit epikai jelentésükből. Kivétel ez alól két olyan szavunk, amelynek megléte szinte perdöntő lehet hősepikánk korai korszakait bizonyítandó. Mára kiveszett Alap személynevünk a XI— XIV. században igen népszerű volt, eredeti török jelentése 'epikus hős'. Már említett bátor szavunk ugyancsak közismert a XI—XIV. században, és egyéb
