A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete
belenyugosznak abba az érdeklődők, hogy miként Ipolyi Arnoldnak vagy utánzóinak nem sikerült kortársi folklór adatpkból és a krónikák szűkszavú megjegyzéseiből konstruálni egy hihető ősmagyar mitológiát, istenrendszert; azonképpen nem sikerült megtalálni a magyar verses nagyepikát sem. Ennek a felismerésnek a következtében azonban új kutatási problémák merülnek fel. Mind művészi, mind szorosabban vett filológiai szempontból először Arany János fog hozzá ezek szövevényének szétbogozásához. Arany János, a költő (Korompay Bertalan: 1948.) sorra veszi a magyarok (és a hunok) történetének azokat az eseményeit, amelyek köré jegecesedve kialakulhatott, vagy kialakulhatott volna verses nagy epika, és sorra megírja ezeket a verses eposzokat. Így születik a hun trilógia, a Rege a csodaszarvasról, a Szent László-ének, a három Toldi, a Hunyadi balladaciklus, néhány török-kori témájú vers, és még ezen kívül is sok terv, amelyek sajnos nem teljesedtek be. Az ilyen „epikai rekonstrukciók"-on kívül 1858-ban külön tanulmányt is ír e kérdésről. Ez a Naiv eposzunk című munkája (1862), amely azóta is nemzeti hősepikánk kutatásának alapvető dokumentuma. Tanulmányában felsorolja a középkori magyar vagy magyarországi énekmondókra vpnatkozó adatokat, idéz néhány gömbölydedebb epizódot a prózai krónikákból, és azzal zárul a dolgozat, hogy ezek megléte bizonyítja, egykor létezett verses magyar naiv eposz, a XVI. századra azonban mindez elenyészett. Arany szerint nem csupán a kereszténység pusztította ezt, hanem a középkori magyar krónikaírásban oly feltűnő száraz, kritikus szemlélet is, amely minden nehezebben hihetőt elutasított magától. A megszülető magyar irodalom józansága mindjárt különvált a népiestől, lenézte, megtagadta, feledtette és elfelejtette azt. Arany-nak ezt a nézetét a később következő filológiai kutatás számos területen továbbépítette. Külön ágazattá fejlődött az a fajta kutatás, amelynek feladata a ránk maradt középkori krónikák szövegeiben az egymáshoz való kapcsolatok kutatása. Ennek alaptétele az a gondolat, hogy a ma ránk maradt krónikaszövegek valamilyen korábbi, időközben alveszett „őskróniká"-ból vagy krónikákból táplálkozhattak. Sok haszon származik az olyan vizsgálatokból is, amelyek más középkori történeti műfajokat (legendák, nyugati források) elemeznek abból a szempontból, hogy a bennük olvashatók milyen fajta művészi változtatásban képviselik a valóságot. Az irodalomtörténészek a középkori magyar irodalomtörténet folyamatának a feltárásával rajzolják meg azokat a kereteket, amelyek közé beékelődve lehetne elképzelni hősepikánkat a honfoglalás után. Nyelvtudományi kutatásokból főként az egyes epikai szakkifejezések és személynevek vizsgálata lehet hasznos ilyen szempontból. Külön kérdéskör a magyar illetve a Magyarországon járt idegen mulattatók és epikus énekesek életkörülményeinek a feltárása. Itt közvetlenül érintkezik a középkori magyar verses epika kutatásának a feladatköre a magyar dráma történetével. Még sok más filológiai ismeret is szükséges ahhoz, hogy helytálló képet nyújtson valaki a magyar verses epika meglétéről, és végül az így összegyűjtött ismereteket mind szembesíteni kell a társadalmi-történeti fejlődés tényeivel. Ez a fajta komplex kutatás már megindult, igazában azonban nem bontakozott még ki teljességgel. (Erről tájékoztatást ad Voigt Vilmos: 1981a)
