A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete

Ezt a nézetet alkalmazta a germán nagyeposz, a Nibelung-ének elemzésekor (1816) Karl Lachmann, de találkozik e felfogással a XIX. század valamennyi népköltészeti kutatója, és érdeklődőbb szépírója is (Vö. Szász Károly: 1881—1882.). Nem csoda ez, hiszen e nézet uralma idején jegyződnek fel a szorgos népköltészeti kutatómunka eredményeként azok a folklórszövegek, amelyekből azután 1835 és 1849 között a finn Lönnrot a Kalevalát, az észt Kreutzwald pedig több évtizedes munka után, 1861ben a Kalevipoeg-et készítik el. Ez idő tájt Európa több országában kutatják a nép között egy esetleges verses nagy epika nyomait (Voigt Vilmos: 1975a): olykor ideig-óráig azt is hiszi a közvélemény, hogy sikerült ilyen munkákat találni, később azonban kiderült, hogy ezek hamisítványok (ilyenek a csehek úgynevezett Királyudvari kéziratai) máskor azonban éppen az ilyen kutatómunka közben kerülnek elő egy-egy nemzet középkori műköltészetének epikus dalai (a spanyol Cid-rpmáncok, az ófrancia verses epika alkotásai); ismét máshol valódi folklór verses epika gyűlik össze (orosz bilinák, ukrán dumü, az altáji népek verses nagyepikája, vagy a Reguly, Munkácsi és a mások által összegyűjtött gazdag obiugor verses epika) — és vannak olyan országok is, ahol sem ilyen, sem olyan verses hősepikát nem találnak. Ilyenek az olaszok, a lengyelek, a két balti nép, a románok, és ilyenek a magyarok is. A magyar „hősepika" kutatásának útja A magyar tudományos közvéleményben a leghatározottabban a múlt század első felében vetődött fel a naiv nemzeti hőseposz megkeresésének a gondolata. Középkori irodalmunk egyre-másra feltáruló kincsei, és nem utolsósorban a rokon népek verses epikájának megtalálása sokakat reménnyel töltött el, hogy előbb-utóbb előkerül a magyarok nagy terjedelmű nemzeti hőseposza, vagy legalább ennek valamely felismerhető töredéke. Nem így történt. Szörényi László kutatásaiból (1974) tudjuk, hogy már a XVII. században volt epikai érdeklődés Magyarországon, amelynek csak legismertebb, de nem egyetlen terméke Zrínyi barokk remeke, a Szigeti veszedelem. A Rákóczi-szabadságharc leverése után főként a jezsuiták körében alakult ki a történeti eposz, és ez már a XVIII. században a magyar honfoglalást is célba vette. Ez a hagyomány ismert volt az utókor előtt is, egeszén nemzeti klasszicizmusunk költőiig, akik témát és olykor motívumokat is ebből merítettek. Csokonai és mások kezdeményezése után Vörösmarty és maga Zalánjában még egy ilyen honfoglaláskpri eposz „utánzatát" adja, Toldy Ferenc irodalomtörténetében pedig még a hun—magyar rokonság elméletét is segítségül hívja egész sorozat epikus témát mutat be, és ezeket „mondakörökké" csoportosítva olybá veszi az adatokat, mintha lett volna ősi magyar hősepíka, később azonban megváltozik a közvélemény. (A XIX. századi magyar irodalmi tudat ilyen vonatkozásait áttekintően bemutatja: Horváth Károly: 1968. — Horváth János: 1956. — Sőtér István: 1963. — Tartalmi áttekintést adott: Benedek Marcell: 1907.) Hovatovább 88