A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete

A magyar verses epika A hősepika kutatástörténete VOIGT VILMOS Amióta csak folklorisztikai kutatás folyik Európában, minden nemzet folkloristái legszívesebben nemzeti hősepikájukat vizsgálják. A nemzeti büszkeség gyakran pihen meg a kétségtelen hitelességű alkotásokon, azok a nemzetek pedig, amelyek nem rendelkeznek egy Iliásszal, Rolandénekkel, Igor-énekkel vagy Kalevalával, legalább töredékeket keresnek elő, és azt bizonyítják, hogy egykor nekik is volt számottevő verses nagyepikájuk, csupán a mostoha évszázadok zivatarai pusztították el ennek nyomait később. Ennek a nemzeti epika-keresésnek a legelső eseményei a XVII. és XVIII. századból ismeretesek. 1687-ben kezdődik meg Párizsban a „quereile des anciens et des modernes" néven ismert vitasorpzat. Ebben arról volt szó, mely írók a jobbak: a klasszikusok vagy a modernek? A klasszikuspárt vezetője Boileau, a moderneké pedig Perrault, akinek egyik legfőbb érve a vitában az, hogy a legismertebb klasszikus auktor, a „legrégibb és legjobb" Homérosz nem is élt, hanem maga a név egyszerűen „vak énekes"-t jelent, és a neve alatt forgó munkák a mai szóhasználat szerint az ókori görög népköltészet termékei lennének. (Áttekintést ad e témakörről: Marót Károly, 1948.) Bő emberöltővel e vita után, 1725-ben jelent meg Nápolyban Giambattista Vico híres munkája, „Az új tudomány", amelynek harmadik kötete az „igazi" Hpmérosz felfedezésének szenteltetett. Vico szerint a homéroszi költemények szerzője a közösség, „a daloló Görögország". (Vico, Giambattista: 1963. 471— 511). A XVIII. század végén feltámadó romantikus irodalmi áramlatok is e nézetet képviselték. Megjelennek és fordításokban is ismertté válnak Macpherson Ossián-dalai; amelyek nem csupán tartalmukban bizonyultak korunk hű termékének, hanem azt a felfogást is támogatták, hogy minden nemzetnek van egy romantikus dalok füzéréből álló ősi hősi epikája, amelynek költői maguk is romantikusan tépett életű félig poéták, félig hősök. Sok nemzet — köztük a magyar is — utánozta az ossiáni dalokat, vagy hasonló őskölteményeket gyártottak, amelyek közül több — hiteles és hiteltelen egyaránt — irodalomtörténetileg máig is számon tartott. (Heinrich Gusztáv: 1903. — Maller Sándor: 1940. — Dolansky, Julius: 1975.) Ez az ősköltészet-felfogás jut némi fenntartással'filológiai alátámasztáshoz 1795-ben, Fiedrich August Wolf Prolegomena ad Homerum című munkájában, amelyben Wolf kifejti később „Kleinliedtheorie" néven ismertté vált elméletét. Véleménye szerint a nagy hőseposzok mindig egyetlen szerkesztő utólagos rendező munkájának az eredményei, ezt megelőzően csak egymástól elszigetelt egyes epikus énekek léteznek. 87