A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Csiszár Árpád: A szatmári és beregi aprófalvak zsidósága és a falu kapcsolata a századfordulótól az 1940-es évekig

Ez a bekapcsolódás néha egészen különleges. Ilyen pl. nem egyszer a falusi zsidót és feleségét hívták meg és fogadták el a keresztyén szülők keresztkomának. De ilyen volt az is, hogy amikor ünnepi szolgálatra a református kollégiumok kiküldték a maguk diákjait a legátusokra, azok adományt gyűjtöttek, az adományozásban nemegyszer a zsidók is részt vettek. Az áldozatvállalásban már igyekeztek elkülönülni. Tatárfalván Katz Jenő is volt keresztkoma, legátumot is adott, de amint ezt annak idején hallottam, Kisvárdán is adtak jómódú zsidók legátumot. A kis falusi zsidó egy lovat, akkor is rendesen tartott, ha egyébként mezőgazdasági munkát sem maga, sem családja nem végzett. Ha némi földecskéje volt is, azt a néhány kivételtől eltekintve nem maga és családja művelte, hanem mással műveltette meg. A tehéntartásuk inkább csak időszakos volt. ökröt nem neveltek, nem tartottak. Az egyszerű egylovas szekér viszont életszükségletük volt. Amint a család otthon, a házon belül élte le ä maga életét, úgy a férfi szinte szüntelen mozgásban volt. És amint a szegény kis zsidónál az élet központja a szombati ünneplés és szombati étel, úgy a férfi elsőrendű feladata az ehhez való anyagok és fedezet biztosítása. A kocsmát és a boltot áruval folyamatosan el kellett látni. Olyan kis kereskedelmi egységek voltak ezek, hogy nem voltak képesek egy-két hétnél bővebb raktárt, készletet tartani. Nagyobb kereskedőktől a közeli központokban mezővárosokban Tatárfalvához közel, Csengerben vásároltak. Ezeket az őket ellátókat „Angrósoknak" „Grosznak" nevezték. Amint a kis falusi szatócs és kocsmáros a faluban hitelezett, ők is nagyon sokszor hitelbe kapták az áruikat. De a tíz-tizenöt kg cukor a tizenöt-húsz literes ballonban szállított ecet, a pálinkás demizsonok igényelték a szekeret. Néha személyfuvart is vállaltak. Még kisgyermek koromban Katz József vitt bennünket az Ugocsa megyei Halmiba nagyapámékhoz szüretre. Az volt a szándéka, hogy onnan a kocsmája részére is hoz bort. Ilyen távolabbi könynyű teherfuvarra parasztember csak nagyon körülményeskedve vállalkozott. Szatmáron is jártunk vele. Ismét gyermekkori emlékem egy ilyen út. Egy olyan lova volt, amelyik boldogobb korában valami ügető versenyló lehetett és az volt a természete, ha hátulról szekérzörgést hallott, nem akarta engedni, hogy megelőzzék. Nem kellett ilyenkor neki ostor. Egy úri hintó akart megelőzni minket. Nem akarták nyelni a port. Mikor aztán nehezen megelőztek bennünket, a kocsis az ostorral bosszúsan végigvágott az öreg Katzon. A halála után a harmincas évek végén már a fia, Jenő fuvarozgatott bennünket gyűlésre Fehérgyarmatra. Ezek az utak is össze voltak kötve a saját beszerzéseikkel. Nemcsak a beszerzésekhez és az ilyen fuvarozásokhoz kellett a fogat. Amint láttuk a boltokban, a kereskedelem jelentős része cserekereskedelem volt. A háztartási cikkekért, sóért, ecetért, parasztasszonyok nagyon sok tojással küldték el gyermekeiket. Az iskolai irka és a palavessző is nem ritkán ment tojásért vagy csöves tengeriért. A tojást, amint gyűlt, nem lehetett hosszú időn keresztül tárolni. A közeli központban volt nagyobb kereskedő, akihez be kellett szállítani. A kocsmai terményfizetésekből megadott hitelekből nagyobb mennyiségek jöttek össze. De volt kendermag, lóheremag stb. is, ami összegyűlt, amit to-