A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Csiszár Árpád: A szatmári és beregi aprófalvak zsidósága és a falu kapcsolata a századfordulótól az 1940-es évekig

mondták, hogy ez a dal a zsidóké. Egy öreg zsidó vette el a keresztyénektől valahol a Nyírségben úgy, hogy azóta csak a zsidók éneklik, az ő nótájuk lett. A reggeli ima előtt az imádkpzó férfi megmosta vagy legalább vizes kézzel végigsimította az arcát. Utazás közben is megtartották a reggeli imádságot és pl. vonatban ez a mosdás jelképesen úgy történt, meg, hogy a párás ablakon végighúzta a kezét és azzal simította meg az arcát. A nagyon vallásosak ott is használták a leplet. A férfi öltözetéhez feltétlenül hozzátartozott az ún. cicesz. Ez textilből készült jelképes ruhadarab volt. Két ujjnyi széles szalagját elől-hátul ugyanilyen pánt kötötte össze. Az alján rojtok voltak. A rojtos része sokszor kilógott a mellény vagy zakó alól. A keresztyén férfiakat az ismerősök, ha valami madzag kilógott a kabát alól, úgy figyelmeztették, hogy „kilóg a cicesz." A zsidó férfi fejfedő, kalap nélkül még a házban sem tartózkodott. A kalap alatt is volt egy kis félgömb sapkájuk, hogy ha valami ok miatt le kell venni a kalapjukat, a fej nehogy fedetlenül maradjon. így volt ez, ha hivatalba vagy keresztyén polgári házakba mentek. Különben a kalapot a zsinagógában az istentiszteleteken is fejükön tartották. Az idősebbek szakállt viseltek. Arcukat borotva nem érintette, de fiatalabbaknál gyakori volt a borotvált arc akkor is, ha egyébként igyekeztek a törvény betűit megtartani. A borotválkozás ilyenkor vegyszerrel és fakéssel történt. Egy sárgaszínű Rázol nevű kenőccsel kenték be arcukat, azt egy darabig rajta hagyták, majd fakéssel lekaparták. Ez nagyon kellemetlen szagú valami volt. Eltöltötte a házat, de a borotvált arc üzleti utakon előnyt jelentett. Valami olyasmi, hogy az illető készebb keresztyénekkel bizalmasabb kapcsolattartásra, mintegy ki akar lépni a zárkózottságból. Vásárokon parasztok közt; nem feltétlen látszott meg első pillanatra, hogy kereskedőről vagy kupecről van esetleg szó. Amint a bevezetőben említettem, nincs szándékomban kitérni a jellegzetes turbánszerű ún. hernyósapkat, hódprém sapkát viselő zsidókra, akik nem ezekben a falvakban laktak, hanem inkább a mezővárost keresték. Halmiban úgy tartották, hogy ezek nem törzsökös, hanem galíciaiak vagy lengyel zsidó és nem is polgári vagy értelmiségi zsidó. Inkább azokról a kiszsidókról akarok írni, akik parasztság közt élve, hozzákapcsolódtak a falu életéhez, bekapcsolódtak a falu életébe. Nem olvadtak be a keresztyén faluba, nem házasodtak össze. Nem volt a falu templomában a falu társadalmi rendje szerinti ülőhelyük és jellegzetes kősíremlékeik is kívül voltak a falu temetőjén, öltözetükben a polgári értelmiségi réteget követték. A sáros falvakban jártak ugyan csizmában,, de a megfelelő időben nadrágjuk, ún. pantallójuk volt, vagy amennyiben a divat változott más, szintén ún. úri nadrágot hordtak. Bőgatyában járó, parasztviseletű zsidóval akkor sem találkoztunk, amikor ezt a parasztság között általános, jellemző volt. Míg a jómódú parasztoknak is szinte megkülönböztető viselete volt a fényes szárú csizma és még az 1930-as évkben is urizálásnaek tetszett, nálunk a cipő viselésre való áttérés, a zsidók ki akarták fejezni az úri középosztályhoz való tartozásukat. Az úri öltözetnek századunk első felében mintegy jelképes része volt a nyakkendő. Jobbb iparosok is viseltek nyakkendőt, a vásárokon természetes, de a kisfalvakban feltétlenül megkülönböztető volt. Kat2 433