A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Csiszár Árpád: A szatmári és beregi aprófalvak zsidósága és a falu kapcsolata a századfordulótól az 1940-es évekig

tásba kell venni, hogy az említett hízott liba ár idején egy napszám, egy méter karton vagy egy kiló szalonna egy pengő körül volt. A közvetlen húsfogyasztáson kívül a zsidóasszonyok füstöltek is fel libacombot, vagy libamellet. Városi kóser mészárszékekben árultak is ilyet. De az ilyen fogyasztás nem volt általános. Szombati étel volt a sólet, vagy a csólent. Hozzá tartozott az ünnepléshez. Fehér szemes babot és libamellet vagy marhahúst használtak hozzá. Külön tartottak hozzá sóletfőző fazekat. Amint mondták, ízesítése nem teljesen egyformán készült. Feltétlenül volt benne valamennyi fokhagyma és vöröshagyma, só, bors, és paprika. Előkészítése már csütörtökön megtörtént, amikor a szemes fehérbabot előre beáztatták. Másnap a fazékban úgy helyezték el, hogy alulra került a bab egy része, rá a hús, majd a többi bab. Vizet töltöttek rá és kemencében főzték meg. Ahogy összefőtt, az edényt bennehagyták a kemencében a szombati elfogyasztásig. Melegen ették és szombaton a házban a melegítés, mint munka tilos volt. Így is problémát okozott az edénynek a kemencéből való kivétele és a lakásba vitele. Erre egy serdülő keresztyén lánygyermeket kértek meg. A lefedett fazekat fazikmadzagba, kasornyába kötve vitte be. A háziasszony mindig vele volt, kísérte. Ahol több zsidócsalád élt, mint Gergelyiugornyán is, együtt főzték meg a csólent. Külön készítették el, de közösen rakták a kemencébe. A vigyázást egy szegényebb zsidóasszony vállalta, aki a rabbitól engedélyt kapott arra is, hogy a kemencéből szombaton kihúzza a fazekat, akkor amikor érte ment a csólent gazdaasszonya a segítésre kért gyermekkel. Ennek a népszerű ételnek az elkészítésénél is, melyet mint egy népi, nemzeti ételnek tartottak, megkövetelték minden rituális pontosságot. Érdekes, az, hogy a csólentkészítést a legközelebbi szomszédasszonyok sem vették át. Évente egy hétig tartott az új év, a szabadulás ünnepe. Nem volt egyformán minden napja a szombathoz hasonló munkaszüneti nap, de nagy előkészület előzte meg és egész héten keresztül tartott a kenyér helyett a pászka fogyasztása. Gyermekkorban egyik késő délután Tatárfalván Katzékat úgy találtam az asztal körül, hogy búzát szemeltek, szemenként válogatták. Elmondták, hogy a pászkasütéshez kell így őrlés előtt megszemelni, nehogy esetleg molyos, férges szemek kerüljenek közé. Ezt külön őröltették meg. A pászkaünnep az Egyiptomból menekülés kovásztalan kenyerére emlékeztetett. Nagyon szigorúan vigyáztak rá, nehogy valami kovászos vagy poshasztó kerüljön akár magába a pászkába, akár más ennivalóba. A tészta összegyúrásához még a vizet is meg kellett választani. A kútból frissen húzott vízzel nem gyúrtak pászkát. A tésztát egészen vékonyra nyújtották és szárazra sütötték. Voltak olyan szegény zsidóasszonyok, akik más családok számára is vállalták a pászkasütést. Nem tudom megítélni, hogy erre a házi Sütésre miért volt szükség akkor, amikor már gyárilag is készítettek és árultak kóser pászkát. A pászka ünnepének első napjára a háznál el kellett égetni mindent, ami kovászos volt, vagy kovásszal érintkezett. Panaszos beszélgetést hallottam arról, hogy mi is kell, hogy történjen pl. a dagasztóteknővel vagy más hasonló faedénnyel. Talán .jól. emlékszem, hogy ezekre a napokra az ilyen dolgokat előre kölcsön adták valami megbíz429