A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Csiszár Árpád: A szatmári és beregi aprófalvak zsidósága és a falu kapcsolata a századfordulótól az 1940-es évekig

szempontjából a kacsa alig jöhetett szóba. A libaneveléssel és -hizlalással került a zsidócsalád szoros, függő gazdasági kapcsolatba a falu többi asszonyaival. Maguk is neveltek kislibákat és kisebbik lányaik gyepeitették őket. De a felnőtt libák meghizlalása már problematikus volt, mivel д tömést állatkínzásnak tartották. Ezért a zsidóasszony csak szűk helyre rekesztette a hizlalandó libát, ott állandóan előtte volt az ennivaló és a víz. így is meghízott, de megközelítően sem annyira mint a tömött liba. Az már nem jelentett problémát, hogy a parasztasszony hogy tömte meg az eladásra szánt libáját. A töméskor a liba szemet kapott. Ez akkor fordult elő, ha a tengeriszem, légcsövébe került. Hogy az állat meg ne fulladjon, a szemet el kellett onnan távolítani. Ehhez a kivevéshez sok zsidóasszony értett, de természetesen kevesen értettek hozzá mások is. A liba tenyésztése és a zsidók libazsírnfogyasztása még az 1940-es években is szinte meghatározta területünk aprófalvainak a külső képét. Az utcát ellepték a libák. Egy-egy családnál nem volt sok, csak egy vagy két tojóliba szaporulata, de az öt-tíz liba az egészen szegény parasztasszonyoknál is. A liba alapjában fűevő állat és a kislányok terelgetéssel libapásztorkodással a füves utakon és árokpartokon is felnevelhették. A liba hizlalására az őszi terménybetakarítás után került sor. Aki tehette, meghizlalva adta el a libáit. A zsidóasszonyok számontartották, kinél van eladó, ki hizlal, de a parasztasszonyok is előre jelezték, hogy hízóba fogták a libát. A dolgokat össze kellett egyeztetni. Egy zsidó család igyekezett az egész évre húsz—huszonöt liter libazsírt biztosítani. Mivel egy hízott libából csak másfél—két liter zsírt lehetett remélni, a libavágások egyegy családnál két hónapra is elhúzódtak, hiszen egy-egy szombatra nem nagyon volt több húsra szükség egy libáénál. Tehát hiába kínált egyszerre kettőt-hármat egy parasztasszony, azt egy zsidó család nem vette meg. Akkor is baj volt az eladással, ha a zsidóasszony környezetéhez tartozó három-négy parasztasszony fogott be egyszerre hizlalni libát. Természetesen ez csak az egy-két zsidós kis falura vonatkozik. A nagyobb központok, városok sok zsidója számára kevesebb összehangolással hizlalták a libákat és egy-egy vásárnapon sokat vittek piacra. Ha vásáron idegen számára történt a hízott liba eladása, vágatásnál a kóserezés rizikóját a vevő viselte. Nagy bosszúság volt az, ha a megvett hízott liba tréflinek, fogyaszthatatlannak bizonyult. A metsző a levágás után a begyét vizsgálta meg és erről állapította meg, hogy kóser-e vagy tréfli. Az ismerős asszonyokkal megegyezve a kis falusi zsidóaszszony úgy állapította meg az árát, hogy ha a metsző ítélete szerint tréfli, akkor nem köteles átvenni, akkor marad a tulajdonosé. A két világháború közt egy-egy jó hízott liba ára négy és hat pengő között volt. Ebben az árkülönbségben nemcsak a liba súlya volt benne, hanem a rizikóra vonatkozó esetleges megállapodás is. Mindez nemcsak a parasztság és a zsidóság egymáshoz való szoros kapcsolatára utal. Az egész falu gazdasági életében nagyon nagy jelentőségű volt. A női ruhák, nagyobb ruhadarabok pl. nagykendők vétele, a lányok kistafírozása általában az ilyen hízott liba árából telt ki. Számí428