A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Bartha Elek: Népi vallásosság és paraszti műveltség

kultúra gyökereibe oltják, s mintegy a hagyományos világkép részévé teszik. Ez részint úgy valósul meg, hogy az ismeretek a hagyományos műveltség szellemében rendeződnek, a hagyományos kultúra elemeinek szerveződési szabályai szerint. Másfelől a teológiai ismeretek mellé a hagyományos transzcendens világkép elemei is odakerülnek, mennyiségileg, minőségileg változó összetételben. Létrejön az a sajátos világkép, amelyet a vallás és a néphit szimbiózisa jelent. A vallás és a néphit elemeinek ez az összekapcsolása a hívő számára ritkán okoz problémát, hiszen ismereteink birtokában kialakíthatja a személyiségének legmegfelelőbb összetételt. És mivel ez a személyiség is a hagyományos kultúra által meghatározott, a közösség tagjainak vallásossága ezáltal is hasonló módon alakul. A vallás és a néphit elemeinek aránya ezen a világképen belül rendszerint az egyén vallási és a hiedelemrendszer terén birtokolt ismereteinek függvénye, nem szükségszerű ugyanakkor, hogy ezek az elemek valamiféle rendszerré szerveződjenek össze. Ez a világkép tele van ellentmondásokkal, lekötetlen kapcsolódási pontokkal. Az ellentmondások kiiktatása a hitelemek rendszerré szerveződésének igénye a tapasztalatok alapján a teológiai képzettség arányában növekszik. Az elméleti, gondolati, ideológiai háttér meghatározó módon hat a vallásosság gyakorlati szférájára, a vallásgyakorlásra. Sajátos, és éppen a folklorisztikus vallásosságra fokozottan jellemző e folyamat fordítottja, amikor is a gyakorlat tartja hatása alatt a vallásosság más összetevőit. Nem egyszerűen a megszokott kölcsönhatásról van itt szó, a tartalom és a forma vitájáról, hanem arról, hogy a vallásgyakorlás alkotó módon hat ki a vallásos képzetrendszer egészére. Társadalmi, lélektani okok egyaránt közrejátszanak abban, hogy a vallás gyakorlása a vallásosság más dimenzióinak helyébe lép, s egy vallásos-mágikus képzetrendszer mellett tulajdonképpen a hitélet egészét jelenti. Nem iktatható ki ebből a gyakorlatból sem a mágikus réteg, amely részint bizonyos egyházi szertartásokhoz kapcsolódva (szentelmények, szakrális tárgyak stb.), részint a vallás szimbólumrendszerét felhasználva fonódik a vallásgyakorlás liturgikus formái köré. Egyébként ez a jelenség is kölcsönös, hiszen a vallásos szimbólumok is fellelhetők a folklór és a népi díszítőművészet valamennyi ágában. Ide tartozik viszont a vallásos szimbólumok és cselekvések mágikus alkalmazása, amiáltal a vallás és a mágia kölcsönösen egymás területébe hatol. Természetes dolog, hogy a keresztvetés, a szenteltvíz a legkedveltebb mágikus rítusok, varázsszerek közé tartozik, és még sorolhatnánk a példákat. A népi vallásosság fontos jellemzője a közösségi jelleg, amely együtt jár egyfajta kifelé fordulással. Több kutató — közöttük igen különböző irányultságúak — hívta már fel a figyelmet arra, hogy a paraszti vallásosság sokszor kifejezetten extravertáltnak tűnik. Kétségtelen, hogy vallás gyakprlása. amint már utaltam is rá, döntő szerepet játszik a népi hitéletben, s ennek nyomán a hangsúly a külsődleges, mások által is látható, ellenőrizhető megnyilvánulásokra esik. Ezen belül is elkülöníthető egymástól egy individuális és egy szociális réteg. Az előbbi működése közel áll a hagyományos néphit hiedelem—rítus mechanizmusához, s gyökerei hagyományos világképben kereshetők. 122