A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete

— Istvánfi Pál: Vpltér és Grizeldisz, 1539) ugyanebből az évtizedből származnak. Ami e meglehetősen egységes kezdetű hagyomány további életútját illeti, a bibliai históriák népszerűsége a XVII. század elejére már jelentős mértékben megcsappant. A széphistóriák divatja tovább tartott, és új meg új kiadások révén egészen a XIX. századig is elért. A történeti énekek is hasonlóan nagy időközt ölelnek fel. Legjelentősebb témacsoportjaik: a török hadjáratok az 1550—1560-as esztendőkben, a tizenötéves háború eseményei, az önálló Erdély bukásának történetei, és az első szabadságküzdelmek (Bocskai, Bethlen kora), Thököly és Rákóczi szabadságharcát már a kuruc költészet inkább kisepikai alkotásai képviselik.) A kuruc-költészet igen sokrétű kérdéskörét folklorisztikai szempontból elemzi Voigt: 1980.) Még egyszer éled fel a történeti ének: a XVIII. század végének és a napóleoni időknek a harcát írja le, ezután elenyészik, és csak egy-egy alkotásban (pl. Sárosi Gyula: Arany trombitájában) találkozunk következményeivel. A magyar történeti ének zömmel irodalmi eredetű alkotásokból áll. Ezek olykor a nép kezébe is elkerültek (kezdetben élőszóbeli közvetítéssel, kéziratos másolatok révén, később a ponyvakiadványok útján) gyakran szájhagyományban is megmaradt egyegy részletük. így emlékeznek például a bukovinai székelyek Ködi Farkas János:! Kádár István éneke (1658 után) jó néhány szakaszára. Máskor arra gondolhatunk, hogy e régi történeti énekek a maguk szereztetésének az idején merítettek a folklórból is: fordulatok, képek, és a fogalmazás módja vall erre. Legszebb ilyen példánk az 1560-as évekből,, ismeretlen szerzőtől származó Cantio de militibus pulchra, amely a Véggyulai vitézek egyik törökellenes harci kalandját örökíti meg. Összefoglalás I Formáját tekintve a magyar hősepika természeténél fogva verses lehetett. Ezt bizonyítják a ránk maradt történeti énekek, és egyes közvetett adatok is. Éppen ezért nagy kár, hogy legkorábbi forrásaink, a latin nyelvű krónikák nem csupán nyelvi fordításban, hanem á verset prózává változtatva alig nyújtanak valami támpontot ezek formájára. Annyit gondolhatunk, hogy nem stróf ikus, hosszú sorokból álló versek lehettek ezek, amelyek dallama soronként azonos volt. A verselés nem ismerte a szabott rendszerben öszecsengő sorvégeket, ismerhette viszont az azonos grammatikai sorszerkezetekből adódó mintegy azonos rímelést. Talán ennek a nyoma is őrződött meg a XVI. század verses epikájában oly feltűnő egyhangú rímelésben (vala — vala — vala), amely sokszor tíz—húsz soron át is szakadatlanul végighúzódik. Az e korból származó históriás énekek dallamai sordallamok, recitatív, erősen tagoló szerkesztésűek. Ezek sem lehetnek teljesen függetlenek korábbi verses hősepikánk régibb dallamaitól. Mindazonáltal eddigelé egyetlen olyan filológiai bizonyítást sem ismerünk, amely csakugyan felmutatta volna hősepikánk valamely eredeti formuláját, megfpgalmazott töredékét. Annál érdekesebb, hogy néhány