A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 21-23. - 1978-1980 (Nyíregyháza, 1988)
Szabó Sarolta: Kenderfeldolgozás és vászonfelhasználás egy szamosmenti faluban
V okát a következőkben látom: a cserepcsépben történő áztatás a folyóvízi áztatáshoz alkalmazkodott, a kenderkévéket biztonságosabban védte a vízmozgásokkal szemben, amire a szeszélyesen kanyargó Szamos szabályozása előtt nagy szükség volt. A vízszabályozás után az áztatóhely holt ággá változott, vagyis a korábbi gyakorlattal ellentétben állóvízben történt az áztatás, aminek a kévék lábakba, való rakása jobban megfelelt. A két áztatási mód egymás mellett élt továbbra is. A törést és tilolást ugyanazon az eszközön a toron végezték, ebben eltér a környező falvak gyakorlatától, ennek oka további vizsgálódást igényel. A rostpuhító eljárás két igen ősi módját alkalmazták. Dörzsölés kifejezéssel jelölték a lábbal való puhítást és az eszközzel történőt is. Az eszközt magát is dörzsölőnek nevezték. A lábbal való dörzsölés összefüggő területet képez Szatrnárban, nemcsak a vizsgált faluban ismerték és alkalmazták ezt az eljárást, hanem a környező és távolabbi községekben egyaránt. A rostminősítő eszköz, a gereben formailag megegyezik a szatmári területeken általánosan ismerttel, ami összefüggésben van azzal, hogy a szegrózsát nem helyi iparosok készítették, hanem vándorárusok közvetítették az egyes falvak felé. Szöszhúzás során négy szöszminőséget különítetteke el: fejeszösz, koccsa, aprószösz, csepű, amelyeket két gereben egymásutáni használata során nyertek. Először a nagyoló gerebenen, majd a sűrűbb fogú tisztító gereberen húzzák meg a szöszt. A Szamosközbetn általánosnak mondható, hogy négyfajta szöszt különítettek el, az egyes minőségi csoportok terminológiája is szinte azonos. 17 A fonás eszközeit tekintve hosszú ideig megőrizte elsőbbségét a guzsaly, amelynek két típusát használták. A közösségi emlékezet legrégebbi típusként a székes guzsalyt tartja számon, amit Kati guzsalynak is neveztek. A talpas guzsalynak kizárólag a féltalpas változatát használták. A mechanikus fonóeszközök terminológiája nem egységes. Kerekes guzsalynak nevezték a faluban alkalmazott mindkét típust, megkülönböztetésként az álló formát fennálló guzsalynak mondták, a dőlt formát kecskelábú guzsalynak. A szomszédos községekhez viszonyítva a rokkák igen későn jelentek meg a használatban, 1920—1930 táján, tömeges elterjedése az 1940-es évekre tehető, amiben szerepet játszott a háború okozta fonalhiány is. A kész fonal mennyiségét a motolla segítségével mérték le. A motolla méretei országosan igen változatos képet mutatnak, a szatmár-beregi területen általánosan araszban adták meg a hosszát. 18 A vizsgált községekben egyszerre több méret volt használatban, hosszuk 6-7 arasz között változott. A motollán használt mérési egységek, ezek elnevezése 18. Szolnoky L.: Minőségi csoportok, 47. 93
