A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 21-23. - 1978-1980 (Nyíregyháza, 1988)

Páll István: Az Észak-Nyírség népi építészete kutatásának eredményei

vitt a Rétközből kiemelkedő alacsony hátakon a Rozsály és Leányvár közötti tiszai átkelőhöz. Ez utóbbi út nagy jelentőségű volt, hiszen a Rétköz legbiztonságosabb, legtartósabban járható útjaként tartották számon.

18 Az első katonai felmérés térképe még egy, az előbbivel majdnem párhuzamos, észak—déli irányú fontosabb utat jelöl: ez a zsurki révnél lépett Szabolcs megyébe és Szentmárton irányában a Tisza mentén haladt dél felé, majd Vitkán áthaladva Nagykároly irányába fordult (ez volt az ún. Nagykárolyi út). A terület többi faluja, amelyet nem érintettek a fentebb felsorolt észak—déli, ill. a kelet felől jövő utak, általában közvetlen ,,téli" és „nyári" utakkal kapcsolódtak Kisvárdához, „kialakítói toronyiránt tartva igyekeztek megkeresni a különböző időszakokban a legkisebb kerülővel és legkönnyebben járható utat."

19 Ilyen volt a Kisvárdát Mándokon és Eperjeskén keresztül Szentmártonnal összekötő, északkelet felé haladó útvonal (Szentmártonnál át lehetett kelni a Tiszán Szalóka és Eszeny felé), valamint a Jéke — Pálca — Tiszaladány felé, keleti irányba vivő út. Kisebb bekötő utak vezettek a fentebb nem említett kevésbé jelentős tiszai átkelőkhöz is, ahol általában csak csónakos átkelés volt lehetséges. Ilyen volt a Mándokról Mogyorósra vivő út, ahol Bereg megyébe kelhettek át az utasok; Bezdéd — Győröcskén át a Zemplén megyei Nagytárkány mellett, ill. Kisvárdától nyugatra a tuzséri átkelőnél lehetett csónakkal áthajózni Zemplénbe. A tárgyalt terület déli peremén vitt és néhány általunk is tárgyalt községet is érintett a Tiszáit Vásárosnaménynál átkelő Tokaji út.

20 Természetes, hogy a fentebb felsoroltakon kívül voltak egyéb utak is, amelyek a szomszédos községeket kötötték öszsze egymással. Milyenek is voltak ezek az utak? „Az utak csak éppen felismerhető nyomok voltak, nem lehetett azelőtt megépíteni őket, mert nem volt hozzá elegendő kő."

21 A Tisza és mellékfolyói az év nagy részében járhatatlan mocsaras, lápos területeket hoztak létre áradásaikkal, amely szinte lehetetlenné tette a közlekedést, majdnem teljesen elszigetelte a Felső-Tiszavidéket az ország más területeitől. Az erre a területre települt falvaknak természetes védelmet jelentett ez az állapot, különösen a törökvilág 18. Makai László: Kisvárda fejlődése 1468-ig. Kisvárda, 1975. 9. (A Kisvárdai Vármúzeum kiadványai 6.) 19. Makay L. i. m. 9—10. 20. Márton József: Magyar Átlás az az Magyar, Horvát, és Tót Országok Vármegyéji', 's Szabad Kerületei'... Bécs, 1802—1811. 21. Gyarmathy Zsigmond: A Felső-Tiszavidék ősi átkelőhelyei. = Szabolcs-Szatmár megyei földrajzi olvasókönyv 2. Nyh. 1979. 121. 49