A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 18-20. - 1975-1977 (Nyíregyháza, 1983)
Janó Ákos: A fonó Szatmárban I.
dezte a másikat: — Van-e még szöszöd? — Adjál vagy két fűt, hadd fonjam le! Az ilyen „segítségbe font" szöszt is hazavitték, és addig hordták a fonóba, míg el nem fogyott. Vegyes fonókban gyakran megtörtént, hogy februárban az asszonyok még fontak, a lányok pedig kézimunkáztak. Egész télen fonással úgy összeszoktak, hogy nehezen hagyták el az összejöveteleket. A nótázás, játék és az egyéb fonóbeli szórakozási lehetőségek együtt tartották a fiatalokat, akik kedvéért az asszonyok is eljártak a fonóba. Nagyböjtre azonban minden fonó feloszlott. Böjt alatt nem tartottak bált és lakodalmat sem. Farsang utolján az úgynevezett bányikás bál volt az utolsó alkalom a mulatságra. Böjt alatt már csak az font, aki a munkával valami külső ok miatt elmaradt. A fonást egyedül, otthon végezték, a fonónak és szórakozásnak az ideje a farsanggal együtt megszűnt. A lányok fonóba járásának életkor szerint is hagyományos szokásai voltak. Már a gyermeklányokat szoktatták a fonóba járásra, a munkára és társaséletre nevelés így már a gyermekkorban megkezdődött, s a fonó ehhez is lehetőséget, alkalmat adott. A legkisebbeknek külön fonóik még nem voltak, a nagyobb lányok a gyermekektől mindig elkülönültek, de a szülők sem engedték iskolás vagy még iskolás kort sem ért lányaikat a gyakran szabadabb erkölcsű, szerelmi kapcsolatokat támasztó, a párválasztás lehetőségeit kínáló lányfonók társaságába. E fonók a serdülők számára is zártak, tiltott helyek voltak. A kislányok anyjukkal az asszonyok fonójába jártak, ahol közvetlen szülői felügyelet mellett nevelődtek, formálódtak a munkára és társaséletre. A legkisebbek a fonóban babával játszottak, szöszből különböző alakokat formáltak, s ha a fiúk elszedték babáikat, szösz bábuikat összegabalyították, a felnőttek derültek gyermekeik perlekedésein 4 . A nagyobbaknak már volt orsójuk, a szülők hasznukat is vették a fonóban leányaiknak. Iskolás korú lányok külön fonójáról csak Csegöldről vannak adataink. A század elején egy iskola volt a faluban, egy tanítóval. A gyermekek szerdán nem járhattak iskolába, mert ezen a napon a tanító az ismétlősökkel foglalkozott. Minden hét szerdáján a 10—12 éves lányok több csoportban, sorban egymáshoz jártak fonni. 6—7-en gyűltek össze egy háznál. Ezekbe a fonókba nagyobb lányok és asszonyok nem mentek, csak a háziasszony volt ott. A lányok itt tanulták meg a fonás mesterségét, versenyeztek is egymással, hogy ki tud gyorsabban s többet fonni. Közben játszottak, hancúroztak is. Ha a munkát megunták, az udvarra is kimentek játszani. A háziasszony néha rájuk szólt, biztatta őket a fonásra. Az ügyesebbek egész orsó fonalat is fontak naponta. A szülők kérdőre vonták otthon lányaikat, ha kevés fonallal mentek haza. Ha eljátszották az időt, dorgálást kaptak. A fonás műveletének próbálgatása, a tanulás, a társaséletre való felkészülés évei után a lányok számára az igazi fonók 12—14 éves korban kezdődtek. Luby Margit írja a szatmári fonókkal kapcsolatban, hogy ha a lány elvégezte az iskolát, a 13. életévét is betöltötte, nagylánynak számított, mehetett a fonóba. Nénje magával vihette hívatlanul is, de hogy megmaradt-e annak fonójában, attól függött, hogy akadt-e ott legény számára. Ha nem, akkor a lány abból a fonóból magától elmaradt, másik fonót keresett 5 . Egyes falvakban kutatásaink idején még megvolt az emléke a legény-, illetve leányavatásnak, amivel a fiatalokat a társadalom előtt felnőtté nyilvánították. A legényeket Pátyodon 16—18 éves korukban avatták. Az ava169
