A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 15-17. - 1972-1974 (Nyíregyháza, 1982)

Novák László: A hagyományos paraszti gazdálkodás és a teherfhordás kapcsolata

készít, áruját a csütörtöki vásárba is kiviszi. A vidékiek sokszor itt szerzik be a kosarakat. A kerek, kétfülű kosarakat hántölatlan fűzfavesszőből fonják. Ezért nevezik ezeket egyszerűen ficcfavesszőkosárnak vagy csak vesszőkosárnak (Márdapócs, Nyírbátor, Piricse). Ezekben hordják a betakarításkor a tengerit, a burgonyát (17. kép). Ilyenkor a kosarat a benne szállított vagy tárolt terményről is elnevezik: pl. tengeriskosár. A szőlő szüretelésekor kétféle kosarat használnak: egy kisebb méretűt, amelybe a szőlőt leszedik, s egy nagyobb vesszőkasarat, amelyben szekéren hazaszállítják a szőlőt (18. kép). Hasonlóan nagyabb méretűek а szénáskosarak is, melyeket tör ekés kosárnak emlegetnek (Nyírbátor), utalva még arra, hogy korábban csépléskor ebben szállították a töreket. A kosarakat 0,5—1—2—3 véka nagyságrend szerint csoportosíthatjuk. (1 véka = 25 kg = 30 1.) A megkopott kosarakat nem vetik azonnal a tűzre, hanem a ház körül tovább használják. Nyírbátorban 1960-ig (a tsz megalakulásáig) május elsején hajtották ki a gulyát és a ménest a Bátorligeten lévő Nyomás nevű legelőre, s onnan csak október közepe táján került vissza. A Nyomáson külön üszőgulya, tinógulya és ménes legelt. A gazdák a csikókon, vemhes állatokon kívül a nagyobb mezőgazdasági munkák — szántás, vetés — befejezése után az igáslovakat is kicsapták a ménesbe. Csak nagyobb munkák idején mentek ki értük: a szénakaszáláskor, mivel a távolabb fekvő bátorligeti kaszálóra mentek, az aratás idején, amikor nemcsak a gabonáit, hanem egyúttal a szénát is hazaszállították, valamint a különböző termények betakarítása idején. Sokszor, ha valamilyen szállítási lehetőség adódott, még ha éjfélkor is vitték ki a legelőre a lovakat, hajnalban már mentek értük. A gazdák a legelőn heverő marháiknak minden hónapban — lehetőleg vasárnap és ünnep, amikor nem dolgoztak —, vittek ki sót. Sózni csak a férfiak jártak, ritkán fordult elő, hogy az özvegyasszonynak magának kellett a sózást elvégezni. A sózás napján korán indultak, hogy még a reggeli misére visszaérjenek a templomba. A sót egy vászonból készült korcos sószacskóba töltötték, vagy csak papírba csomagolták. A sóval együtt vitték a sózótefcnőt, amelyet fából készítettek a cigányok, de erre a célra használtak zománcos fémtálat is. A sászacskót rákötözték egy fabotra, s a sózóedénnyel együtt — amelyet egy madzaggal szintén a botra erősítettek —, vállon cipelték gyalogosan a legelőre (19. kép). Gyakran a sót már otthon összekevertélr л korpával. Ezt a keveréket szütyőbe helyezték, s hasonlóan cipelték. Minden alka. lommal vittek a gazdák tarisznyájukban szalonnát és egy üveg bort, vagy pálinkát a pásztornak ajándékba. Nyírbátorban a községhez közel eső határrészen, a „hegyeken" telepítették a szőlőket. A rövid távolság miatit gyalogosan mennek oda. Szekérrel csak a trágyát hordják a szőlőkbe, s onnan szüretkor rajta hozzák haza a termést. Mivel közel esik a lakóházhoz, ebédidőben könnyen haza lehet jutni. Minden szőlőben ásnak kutat, s az ivóvizkérdés is könnyen megoldódik. Esetenként a bort vagy a pálinkát üvegben a tarisznyába téve viszik magukkal a férfiak. A szőlőbeli munkák már a tél vége felé megkezdődnek a itrágyahordással. Szekérrel nem lehet a szőlősorok közé beállni, a trágyát a sorok végében szórják le, ahonnan két ember a saroglyán hordja szét a szőlőtőkék közé. A kapaféléket a szőlőben felépített kunyhókban, vagy kisebb szerszámoskaimrákban tartják. A szölőnyitás után, mikor még nem fakad a szőlővessző, történik a metszés. A metszés után a csomókba rakott szőlővenyigét ölben viszik a paszta szélére, ahol kévékbe kötik, majd alkalomadtán hazaszállítják szekéren. A szőlőmunkák közül legfárasztóbb a permetezés. Csak a férfiak végzik. A századunk első évtizedeiben még oirokseprűvel permeteztek. A szőlőterület szélén, a kút mellett felállított feneketlen hordóban készítették el a permetlevet, majd pléh- vagy favederbe merték ki. A férfi egyik karjára 97