A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 15-17. - 1972-1974 (Nyíregyháza, 1982)

Csiszár Árpád: Az ökörtartás a szatmár-beregi kisparasztság életében

Aljazáskor a hideg téli naipokon az ólban is hagytak csomóba rakott trágyát és trágyát raktak a küszöb elé is, hogy az ól melegebb legyen. A hideg ólban az ökör szőre nagyra nőtt, a hiányos gondviselést mutatta. Az itatás a kútnál, válóból történt, csak a gyenge jószágnak vittek az ólba vi~ derben vizet. A gazda rendszerint nem is ment be a házba addig, míg meg nem itatott. Itatás után megmosdott, reggelizett, ezután még ki kellett szedni az izzéket. Délután 2 óra tájban újból kezdődött az etetés, az ólrendbehozás, úgy mint reggel. 4 óra tájban történt az esteli itatás. Természetesen a gazda az etetésen kívül is, nappal is, este is többször kinézett az ólba, megnézte, hogy nincs-e valami baj, rendesen kérődzik-e az ökör, nem szabadult-e el, nem tett e kárt magában, vagy másik jószágban. Különösen vigyázni kellett, ha az ólban a tehén, vagy más jószág számára répát tároltak. Ha ilyenkor elszabadult az állat és mohón nekiesett, könnyen a torkán akadt. Azokon a napokon, amikor befogták az ökröt, malomba, fuvarba kellett menni, az időbeosztás módosult. Az indulás idejére meg kellett étetni és itatni. Ezeken a napokon, valami jobb takarmányt, egy kis szénát, abrakot, répát, krumplit, tengerit, vagy zabot is adtak az ökörnek. A krumplit, a répát mindenkor apróra vágták. A trágyahordás idején a jobb takarmányozás állandósul. Kezdetének nincs meghatározott ideje, várni szoktak vele, míg jó szánút lesz. Ha ez januárban, vagy februárban bekövetkezik, folyamatosan hordják. Ha hiába várják a szánutat, a munka a kora tavaszra marad, amikor szekérrel hordják. A gondozás rendjében ez nem okoz változást, e munkára nem indulnak korán és naponta csak néhány fordulót tesznek és a második etetés idejére már kifognak. A legjobb takarmányt a tavaszi munkákra kellett tartalékolni az ökör számára. Ha a többi jószág legyengült tavaszra, már a tavaszi kiihajtást megelőzőleg is lehetett szabad étetgetéssel javítani rajta. Az ökörnek a szántáshoz, boronáláshoz jó takarmány kellett. Ekkorra hagyták meg a legjobb szénát, és igyekeztek a lehetőséghez képest abrakot, legalább napi néhány répát biztosítani. Nagyon jó volt, ha egy kis csöves tengeri, vagy zab is maradhatott. Mivel a szántás áprilisra és májusra esett, nem lehetett arra számítani, hogy az ökröt a többi jószággal együtt már Szent György nap táján a legelőre hajtsák. Ha egyszer megkóstolta a friss füvet, azután már nem kellett neki más. Nagyon szegény dolog volt az, ha valaki a tavaszi fű etetésével volt kénytelen szántani, boronálni. Ha szántáskor már nagy volt a dudva, egyenesen szájkosarat tettek az ökör fejére, hogy ne kapkodjon a zöld után. Legelőre a tavaszi munkák után, május közepén hajtották az ökröket. Nem hajtották a tehéncsordával együtt. Voltak helyek, ahol külön ökörcsorda volt. Ha kevés volt a legelő, vagy kevés volt egy kisebb faluban a jármos ökör, akkor a kinnháló, heverő gulyához csapták. Az ökörgulyának nem készítettek a legelőn külön kosárt, vagy karámot, a déllőn hálatták. Ilyenkor, ha szükség volt ökörre, valaki értement és hazahajtotta. Ez sok nehézséget okozott, hosszú időbe telt, míg az ökröt be lehetett fogni és kifogás után a legelőre vissza is kellett hajtani. A legelőntartást elsősorban az tette lehetővé, hogy ebben az időben a nagy kézi munkák, a kapálás és az aratás ideje volt, de sokan voltak, akik ki sem hajtották a legelőre. Ha volt a háznál egy öreg nagyapa, vagy egyéb munkára kevésbé alkalmas ember, ilyenkor is a Tiszaparti fizesekben étetgette az ökröt. Ezek reggeltől estig az ökörrel töltötték az időt. Az ökörlegelő szerepe még kisebb lett az 1930-as évektől kezdve, amikor terjedt az ekekapa használata. Ekkor már a kapálás idején sem lehetett az ökör zavartalanul a legelőn, hiszen a kapás terményeket húzatni kellett. A hordás kezdetétől már egyáltalán nem mehetett a legelőre az ökör. Ilyenkor már kaszált takarmánnyal tartották. Az öregek úgy emlegetik, hogy régen nagy sző145