A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 15-17. - 1972-1974 (Nyíregyháza, 1982)

Csiszár Árpád: Az ökörtartás a szatmár-beregi kisparasztság életében

jászolban történő sózáshoz, de a múlt század végén már darált sót vittek a legelőre, ott a jószágot külön hívták és a teknőből nyalatták fel vele a korpával kevert sót. A sózást különösen a legeltetés kezdetén azért tartják fontosnak, mert a gyenge fű a jószágot átcsapja, meggyengíti, ezen segít a só. Amikor már hozzászokott a zöld takarmányhoz és a legelőn feljavul már nem igényli annyira. A heverő jószág téli tartása általában igen gyenge, csak éppen a létfenntartására való, hogy a tavaszt, az új füvet elérje. Abrakolása nagyon ritka. Szénaféléből is a leggyengébbet kapja, tartása részint egybeesik az ökör heverőben tartásával. A jármos ökröknél nem beszélhetünk egyszerűen téli és nyári tartásról. Takarmányozása az igénybevételhez igazodó, heverőben, vagy jármoláshoz való tartás. Heverőben a többi heverő jószág takarmányával együtt szénaféléből a sás már jó takarmánynak számít.

27 Az alaptakarmány a szélesebb gabonatermelő gazdálkodás óta a polyva, a töreíc.

23 Területünkön minden kisparaszti gazdasági udvarhoz hozzátartozik a törekes, vagy törekes szén. Ez néha az ól végéhez épített féleresz, máskor külön építmény. (5. kép) Oldala ritkán deszka, a szegényebbeknél néha csak napraforgó kóró, forgófa, de a legtöbbször fűzfasövény. Vázuk néha csak karvastagságú leásott rudakból óll, leggyakrabban leásott vastagabb ágas, Barabásban és környékén kőből épített oszlopok. Tetejük szalma, nád, a jómódúaknái néha cserép. Cséplés után a nagyabb mennyiségű töreket az udvar és kert közt lévő szérűskertben alacsony törekkazalban rakták össze, szalmával fedték, tengeriszárral, napraforgószárral védték a tyúkok ellen. A kazalból a töreket törekhordó rúddal hordták be a törekesbe. Ez 2 db kb. 3 méter hosszú 6—7 cm vastag rúd, melyre kb. 1 méter széles, 2 méter hosszú ponyvadarabot, vagy kerítésdrótot szerelnek, így saroglyaszerúvé lesz. A törekesből az ólba naponként törekes kosárral hordták a töreket. Ez a kosár a parasztgazdaság legnagyobb vesszőkosara. (6. kép.) A töreket, néha csak magában, de legtöbbször darált répával keverve étették. Előző nap rázták össze a répával és az ólban tárolták az etetésig, akkorra megpuhult. Így étettek zabpelyvát és a lóheremag csépléséből származó lóherepelyvát is. A heverő jószággal étettek szalmát is. A zabszalmát jobbnak tartották a búzaszalmánál. Ha tavasszal lóherét vetettek a búzára és az szépen fejlődött, vagy dudvás, gazos volt a szalma, majdnem olyan jónak tartották, mint a sást. A szalmát néha szálasán, máskor szecskázva étették, ilyenkor úgy készítették elő mint a pelyvát. Jó takarmánynak tartották a tengeriszárat. A korábban levágott tengeriszár hasznosabb, ha a lábán még zöld korában fagy érte, gyengébb táplálék. Jobb az olyan tengeriszár, amelyről tisztán törték le a tengerit, és rajta maradt a csuhé, vagy suska. A tengeriszárat fűzvesszővel kévébe kötve, vagy rúd mellé állogatva, vagy boglyába rakva tárolták. (7. kép.) Neve a Tiszaháton csutka, a Szamosháton kóró, vagy kukícóró.

29 Rendes forgalmi értéke is volt, egy pár (kettő) kéve csutka ára 1 liter tej. Eladók azok a harmados munkások, akiknek szarvasmarhájuk nem volt. Egy pár ökörnek törek-, vagy szalmaétetés mellett általában 4 kévét adtak egy etetésre. A jószág a szárról csak a hegyét és a leveleit eszi le, megmarad a vastagabb része, az izzék. Ezt etetés után ki kellett szedni a jászolból és újiból kévébe kötni. Az izzék már csak tüzelőnek jó.so A heverőben tartás idején a téli takarmányozás rendje ez. Reggel kb. 8 óráig etetés, amelynek sorában, ha többféle takarmányt kap a jószág, az utolsó a csutka. Az etetés mintegy 2 órát vesz igénybe. A szarvasmarhánál a jóllakottság mértéke ellenőrizhető, mert mikor jóllakik, az állat jobb oldalán levő horpasza betelik. Etetés közben történt az ól takarítása, a trágya leszedése, kihordásáéi az állatok vakarása, esetleg kefélése és az aljazás nagyon sokszor az étetett szalma izzéknek maradt hulladékával. 144