A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 12-14. - 1969-1971 (Nyíregyháza, 1972)
Erdész Sándor: Fehér kígyó a magyar néphagyományban
kígyónak a királya. A kígyókirályt én láttam Erdélybe. Háromágú korona vót rajta, de nagyon tündökölt. A kígyó vagy öt-hat méter hosszú vót." 90 Megemlítjük, hogy egy szerbiai cigány hiedelem szerint ugyancsak „a fehér kígyó a kígyócsalád feje." Mindezek alapján úgy látjuk, hogy a házikígyó, fehér kígyó és kígyókirály egy hiedelem körbe tartozik, ezért a fehér kígyó típuson belül a kígyókirályhoz fűződő népmesékkel, hiedelmekkel is foglalkoznunk kell. A német néphitben a kígyókirályhoz sokféle hiedelem fűződik. Azt tartják róla, hogy aranykoronát hord. A háznál élő fehér kígyókirály a gyermekkel együtt étkezik, majd a koronáját ajándékba adja. 91 A mezőn, erdőben élő kígyókirály elpusztul, ha elveszik aranykoronáját. 9 '- Ha a kígyókirály bajban van, úgy fütyül, mint egy madár, mire a kígyó-alattvalók segítségére sietnek. 93 Aki egy ilyen aranykoronát el tud rabolni a kígyókirálytól, gazdag lesz egész életében. 9,1 A kígyóvarázslók, akik rendkívüli képességgel rendelkeznek, a kígyókirályt varázslattal tűzbe vagy fára kényszerítik, ahonnan az nem tud megszabadulni. 95 Aki megfőzi a kígyó koronáját és iszik a levéből, megérti az állatok beszédét (AaTh 672A). Délszláv néphit szerint a koronabirtoklásával válik képessé az ember az állatnyelv megértésére (AaTh 672). A magyar néphagyományban, eltekintve a tarajoskígyótól, a kígyókirállyal legtöbbször a világszerte ismert AaTh 070 (Az állatnyelv) mesetípus első részében találkozunk. Mindenekelőtt ismerjük meg a mesetípusunk egyik legszebb magyar változatát: Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, élt egy favágó az óriási erdő szélén. Fiatal házasok voltak és nagyon szegények. Télen fát vágott, nyáron gombái szedett ós virágot és abból tengették életüket. Egyszer nyáron kiment az erdőbe gombát szedni. Óriási vihar kerekedett, zengett, csapkodott a villám. Egy villám nem messze tőle egy hatalmas vén száraz tölgyfába csapott ós kidűlt. Mivel, hogy nagyon száraz volt, rögtön hozzákezdett égni a tölgyfa. A favágó megijedt, ott állt pár lépésre az égő tölgyfa mellett. Egyszercsak hallja, hogy az égő tölgyfának, a harkály által kikopácsolt kis lyukából sziszegő hang hallatszik, majd egy kis kígyó kidugja a fejét. A tűz már közeledett hozzá, szabadulhi akart, de nem tudott. A favágó odament hozzá, megfogta a nyakánál fogva és kihúzta a lyukból. A favágó egy kicsit távolabb vitte és letette a földre a kis kígyót. Nagy meglepetéssel hallotta, hogy a kis kígyó egyszercsak megszólalt emberi hangon: Jótett helyébe jót várj! Te megszabadítottál a tűzhalál tói, mert beszorultam a lyukba és magamtól nem tudtam volna megszabadulni. Vigyél haza! Az én apám a kígyók királya. Gazdagon meg fog jutalmazni, amiért megszabadítottál." A szegény ember gondolta: „Már haza kéne menni, mert a feleségem biztosan aggódik, hogy ilyen sokáig nem megyek haza." De aztán egyet gondolt, a karjára vette a kis kígyót és azt mondta: „Mutasd az utat, merre menjünk!" Úgy is volt,. A kis kígyó mutatta az utat, hogy merre menjenek. Mentek, mentek, mendegéltek, már két napig mentek, amikor a kis kígyó megszólalt: „Ide hallgass! Az apám biztosan meg fog ajándékozni, mindenféle kincseket fog ajánlani, amiért megszabadítottál, de ne fogadjál el semmit, hanem kérjél abból a varázsitalból, amit ha megiszol, érteni fogod az állatok beszédét! Hidd el, ha ezt kéred jutalmul, nem fogod megbánni." A favágó megígérte a kis kígyónak, hogy azt fogja kérni. Estére oda is értek a kígyókirály várához. A kapuban két hatalmas kígyó őrködött. Mikor meglátták a favágót, elkezdtek sziszegni, a farkukkal csapkodni. Akkor megszólalt a kis kígyó: „Rohanjatok »MAMNA 438-68. 1. 91 AaTh 672C; Bolté-Polivka i. m. II. 463.; Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia I. (3. kiad.) Bp., 1929. 325. 92 Ethn. 1896. 480. 93 Robert С or/ho— Will-Erich Peuckert: Volkssagen aus dem Riesen- und Iser-Gebirge. Göttingen, 1967. 25. 94 Peuckert i. m. I. 150. 95 Lutz Röhrich: Die Sage vom Schlangen bann. VOLKSÜBERLIEFERUNG. Göttingen, 1968. 327-344.; Peuckert i. m. I. 150-151. (S.S
