A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 12-14. - 1969-1971 (Nyíregyháza, 1972)

Erdész Sándor: Fehér kígyó a magyar néphagyományban

királyapámnak jelenteni, hogy ez a szegény favágó megmentett a túzhaláltól és hazavezetett engem!" Mikor meglátták a kis kígyókirályfit, azonnal a király elé vezették őket. A kígyókirály már nagyon kétségbe volt esve a kis kígyókirályfi távolmaradása miatt. Mikor meglátta, össze-vissza csókolta ós faggatta, hol járt ilyen sokáig. A kis kígyó elmondta, hogy majdnem megégett, de ez a szegény favágó megszabadította őtet. A szegény favágó pedig nagyon csodálkozott, alig mert közelebb menni. A kis kígyókirályfi megfogta a kezét ós odavezette az apjához. A szegény favágó gondolta magában: „Valóban igazat mondott a kis kígyó, hogy az apja a kígyók királya." Ott ült hatalmas trónján, a fején csillogó aranykorona drágakövekkel kirakva, a teste pedig olyan fehér volt, mint a hó, csak úgy vakított. Ahogy ránézett, a szeme csak úgy káprázott. „Na te szegény favágó", mondta a király, „gyere velem a kincseskamrámba, s ott válassz magadnak annyi aranyat, gyémántot, pénzt, amennyit elbírsz vinni! Neked adom, amiért megszabadítottad és hazahoztad a fiamat!" A szegény favágó nagyon megörült, már majdnem elfogadta az ajándékot, de hirtelen eszébe jutott a kis kígyó tanácsa, így azt mondta a királynak: „Felséges kígyókirály! Énnekem nem kell semmilyen kincs! De ha meg akarsz jutalmazni, amiért a fiadat megszabadítottam a tíizhaláltól és hazavezettem, akkor jutalmul adjál nekem egy kortyot abból a varázsitalból, amit ha megiszok, érteni fogom az állatok beszédét!" A király meglepődött. Mindenáron rá akarta beszélni a favágót, hogy a kincset fogadja el. De a favágó ragaszkodott a varázsitalhoz. „Én nem bánom", mondta a király, „adok belőle egy kortyot. De figyelmeztetlek, hogyha valakinek elmondod, hogy érted az állatok beszédét, abban a pillanatban meghalsz! Jól gondold meg!" „Csak adjál belőle!" mondta a szegény favágó. Úgy is volt. A szegény favágó ivott a varázsitalból, mindjárt megértette áfákon éneklő madarak beszédét.Elbúcsúzott a kis kígyótól, a királytól ós elindult hazafelé. A mese azzal folytatódik, hogy kihallgatja két holló társalgását a fa alatt elásott kincsről. A láda kincset hazaszállítja, de a feleségének nem árulja el, hogyan tett erre szert. Majd két kutya beszélgetését hallva, nevetgél. Az asszony állandó unszolásának engedve el akarja árulni a titkát. Koporsót vesz, belefekszik. A kutyája sajnálja. A kakas mondja, hogy ő negyven feleségnek parancsol, a gazda eggyel sem bír; ha elverné, nem faggatná többet. Az ember kiugrik a koporsóból, ostorral elveri az asszonyt, aki megfogadja, hogy többet nem kérdezősködik. Boldogan, gazdagságban éltek tovább.

96 Aarne, aki a 670-es mesetípus széles körű vizsgálatát végezte el, megállapítja, hogy a mesének keleti és nyugati formája van. A keletiben levágják a kígyó farkát, végül az ember az állatnyelv ismeretét kapja jutalmul; a nyugati meseformában a tűztől, ellenségtől megmentett kígyó közbenjárására, kígyóból készült ételtől, varázskőtől nyeri el az ember az állatnyelv megértésének képességét. Kimutatja, hogy a mese tulajdonképpen két részből áll: az egyik az állatnyelv megtanulásáról, a másik az emberről és a kíváncsi asszonyról szól.

07 Tagadhatatlan, hogy a magyar változatok a nyugati formához tartoznak; az állatnyelv megértésének képességét a magyar mesékben a tíizhaláltól megmentett kígyókirályfi apja, a kígyókirály adja ajándékul. Természetes, hogy jelen alkalommal bennünket elsősorban a mese első része foglalkoztat. A közölt nyíregyházi változaton kívül még néhány idetartozó magyar népmesére is fel kell figyelnünk: Dunamelléki népmesében a bojtár az aranykígyót megmenti a tűztől és hazaviszi az apjához, a kígyókirályhoz. Az aranykígyó kioktatja, hogy a kígyókirálytól azt kérje, hogy minden állat nyelvét érthesse. Azzal a kikötéssel kapja meg, hogy a titkát ne árulja el, mert szörnyethal. Stb.

98 9fi Saját gyűjtés. Elmondta: Tarczali Ádám „a népmíívószet mestere" címmel kitüntetett mesemondó, Nyíregyháza, 1970. szept. 6-én. 97 Antti Aarne: Der tiersprachenkundige Mann und seine neugierige Frau. FFC 15. Helsinki, 1914. 24-55. 98 Berze Nagy i. m. 1957. II. 233.; Merényi László: Dunamelléki eredeti népmesék II. Pest, 1864. 165. 89