A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 11. - 1968 (Nyíregyháza, 1969)
Patay Pál: A fényeslitkei rézkori temető
mondhatni törvényszerű jelenséggel állunk szemben, ugyanis a bodrogkeresztúri kultúra többi temetőjének sírjait áttekintve, mindenütt hasonló megfigyelést tehetünk. Hasonlóképpen a női sírok tartozékai szoktak lenni a virágcserép alakú edényeknek nagyméretű változatai is. Fényeslitkén ilyenek ugyan nem sok sírban fordultak elő (8., 15., 25., 35., 43., 57., 58., 70.), de ezek egyike sem tartalmazott kőkést, míg az 57. és 58. sír kivételével mindegyikben 5 vagy annál több edény volt (utóbbiakban is — edónyfedőt nem is számítva — 4), amellett, amennyiben meghatározható, bal oldalára fektették bennük a csontvázat. Feltehető, hogy ebben is törvényszerűség rejlik, mégis megnehezíti a kérdés elbírálását az, hogy a virágcserép alakú edények csoportjának kisebb méretű változatai jobb oldalon fekvő csontvázak mellett is előfordulnak. A virágcserép-csoport minden hitelesen feltárt példányát lenne tehát szükséges méret és alak szerint ismerni, hogy tüzetes analízissel tipológiailag szóttagolhassuk őket, amivel funkcióbeli különbségeikre is fény derülhetne. A fónyeslitkei sírok feltárása során többször is tapasztalhattuk (7., 14., 37., 40., 60. sír), hogy a sír feneke fölött mintegy 25 — 30 cm-rel cserepek feküdtek, amelyek általában nagyobb méretű edény (edények?) töredékei voltak. Ezekből egész edényt nem lehetett restaurálni, sőt nem is látszottak úgy a földben heverni, mintha egészben elhantolt és a föld nyomása által széttört edény darabjai lennének. Megfigyeléseink arra engednek következtetni, hogy a betemetés közben, amikor a sír félig már földdel be volt takarva, helyezték tudatosan oda ezeket az edénytöredékeket. Talán valamit le akartak velük takarni. Átvizsgálva más temetők sírjainak leírását, ez a jelenség sem korlátozódik Fényeslitkére. A korábbi kiértékelések során azonban erre nem igen figyeltek fel. Rátérve a fényeslitkei rézkori temető leleteinek vizsgálatára, az eszközök között mindenek előtt is a 4 ellentett élű réz csákány említendő meg, (XIV. t. 1 — 4), annak ellenére, hogy egyikük sem az asatäs során került elő. A 4 példány mindegyike az ún. jászladányi típushoz tartozik (XV. t. 1). Ez alól még a 4. sz.-mal jelzett sem tekinthető kivételnek. Bár ennek teste alig görbült, szinte egyenes tengelyűnek mondható, mégsem sorolható — oldalainak ívelt voltából kifolyólag — a nógrádmarcali típusba. E példányok tehát újabb bizonyítékul szolgálnak ahhoz, hogy a jászladányi típusú ellentett élű csákányokat az Alföldön a bodrogkeresztúri kultúra népe használta. E csákánytípus előfordulását vizsgálva, feltalálható az a kultúra egész elterjedési területén, mindamellett legsűrűbben Szabolcsban és az Alföld keleti peremén, Biharban és Temesben, ahonnan a biztosan temetőből származó példányok zöme is előkerült (Fényeslitke 4; Mezősas; 33 Magyarhomorog-Kónyadomb; 34 Magyarhomorog-Mogyoróstanya 35 1 — 1 db; ezzel szemben a Tisza vidékéről, ahonnan a legtöbb temetőt ismerjük, egyedül csak a jászladányi példány jött elő). Ebből tehát arra következtethetünk, hogy a bodrogkeresztúri kultúra törzseinek rézzel ellátottsága az Alföld keleti részén lényegesen jobb volt, mint annak belsejében, amit viszont a réztermő hegyek közelsége könnyen megmagyaráz, ill. magától érthetővé tesz. 33 PatayP. t Dolg. XIX. (1943) 136., L. t. 8. 34 Patay P., MFMÉ 1964—65. 11—12, 17. 35 Arch. Ért. 87. (1960) 231. —Patay P., A bodrogkeresztúri . . . 54—55. 4* 51
