A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 6-7. - 1963-1964 (Nyíregyháza, 1965)

Gombás András: Szentmihályi ólaskertek

a bepadlásozatlan részben volt, felette a nádtető alsó felét törekes sárral betapasztották, hogy a tetőzet tüzet ne fogjon a felszálló szikrától. Különösen a tetőzetben levő nád bokrétája fogta meg könnyen a tüzet. A nádbokréta betapasztása tehát különösen fontos volt. A füst az ajtón és a tető alatt levő szelelőnyílásokon ment ki a i \\\p szabadba. A sok tüzelés következtében a nádtető belső oldalát a füst befogta s megfeketítette. Ezért mondták a régi ólakra, hogy füstösól. Az ólakban való tüzelést nem az ól fűtése tette szükségessé, hanem inkább a régi vizes időkben élő tengernyi szúnyognak a kifüstölése. Az ólat ugyanis rendesen befútta, befűtötte a jószág s így tűrhető hőmérsékletű volt. A mindig kellemetlenkedő szúnyogtömeg miatt füstölés nélkül nem nyugodhatott volna a jószág. A hajnali tüzelés pedig még a világításáért is szükséges volt. Míg a fiatalok megtakarították, vakarták és etették a jószágokat, addig az öreg gazda a tűzhely mellett ülve egy pálcával tologatta a tűzre a szalmát vagy a nádat, szinte szálanként és így adott gyér világítást a munkához, ősz végétől és télen át is itt melegedett meg a forralt bor füstös csuprok-hnxi. A tűzhelyre az óli mulatságoknál is szükség volt. A másik világító-készség rendesen egy eltörött csupor, vagy fazék aljából állott. Ebbe sültolaj-at öntöttek. Az olajba rongyhasításbői sodrott mécsbelet, kanócot helyeztek. Ennek a végét kihúzták az edény szélére s azt meggyújtva világítottak vele. Ezt a készséget fityfiritty-nek is nevezték. Ilyen mécs sem mindig volt, vagy ha volt is, nem mindig égették, mert sajnálták az olajat. Ha még járt a szúnyog, nem is égették, mert nem adott nagy füstöt, ami védte volna az embert és a jószágot azok kellemetlenkedéseitől. Későbbi időkben, a XVIII. század vége felé, a bádog-, üvegmécses váltotta fel a régi cserép mécsest. A mécses helye az ól falára faszeggel felerősített, deszkából L-alakban kiképzett mécstartón volt (8. kép). Ezt a falra olyan magasságban és olyan helyen erősítették fel, hogy se ember, se jószág le ne üthesse. A mécsest a falban kialakított vaklyukban is égették, ha nem kellett az egész ólat világítani. 8. kép. Mécstartó 92