A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 4-5. - 1961 (Nyíregyháza, 1964)
Erdész Sándor: Téli estézés egy nyírségi faluban
beszélőanyagból az egyik műfaj kedveltebb lett, mint a másik. A régi estéző körökhöz ugyanis hozzátartozott a mesemondó is; tündérmeséivel, trufaival együtt. Ma már, az estézések alkalmával mesemondókkal nem találkozhatunk, így a szó szoros értelmében vett mesemondással sem. Végh József a sárréti nyelvjárás tanulmányozása közben meséket talált, de igazi mesemondókat már nem. 17 Ezt a változó folyamatot a társadalmi és kulturális fejlődés hozza magával; a folyamattal azonban itt nem foglalkozhatunk. 18 Az általam több éven keresztül megfigyelt estéző körben 19 sohasem került sor tündérmesékre, annál inkább trufák és egyéb tréfás elbeszélések követték egymást. Az Aarne-Thompson 1200 — 1874 típusszámai közé sorolható, 20 vagy Bocaccio ,,Dekameron"-jához hasonló történetek mellett a személyes élmények, az előadóval megtörtént események is szóba kerültek. Az előadókat senki sem tartotta mesemondóknak, önmagukat sem tartották annak; ez az estéző kör tulajdonképpen nem mesélő, hanem trufamondó-trufahallgató közösség volt. Az irodalmi nyelvben használt trufa, vagy anekdota szavainkat nem ismerik. A trufára nincs megfelelő terminusuk, a mese, történet, szerintük is mást fed. Az adatközlők szerint az elmondott történetek — tréfás dolgok. A vizsgált estéző kör csupán egy a sok közül, mivel társadalmi, műveltségbeli adottságait tekintve nem különbözött lényegesen a községben ugyanabban az időszakban működő hasonló csoportoktól. Az estéző kör tagjai egyszerű gazdálkodó emberek, elbeszélő tehetségével egyik sem tűnt ki a községben. Estézni férfiak járnak, de természetesen jelen vannak az esetenkénti házigazda családjának nőtagjai is. A beszélgetés kezdetben a régi életmódról, a gazdálkodással kapcsolatos kérdésekről, majd a községbeli eseményekről folyik, s csak végül, emelkedettebb hangulatban kerül sor tréfálkozásra. Tanulságos megfigyelni, hogy minden embernek van néhány trufája, története, amelyek estézések alkalmával — egy télen többízben is — elhangzanak. A tréfás elbeszélések egy részének, az ún. „igaz történetek"-nek alapját valóban megtörtént események adják. Ezek a történetek a sok ismétlés következtében állandóan csiszolódnak, végül trufaszerű népi novellákká formálódnak. 21 17 Végh József, Sárréti népmesék és népi elbeszélések (Magyar Népnyelvi Szövevegek 1.). Debrecen, 1944. 7. 18 Csupán arra szeretnék utalni, hogy a csomózok mesemondó alkalmai már a 30-as években összeszűkülőben voltak, mivel akkor már a szegényparasztság is kezdett dohányt termelni, s így a mesehallgató körök szétaprózódtak, majd megszűntek. Ugyanakkor a falu kulturális igényét egyre inkább az újság, rádió, mozi stb. elégítette ki. 19 Színhelye: Dózsa utca, főleg Nagy Gábor és Magyar András házánál, 1957—1959 között. Ez időszakban 69 elbeszélést, 176 népdalt és több mint 300 népdalszöveget jegyeztem le. 20 Aarne, A.—Thompson, S., The Types of the Folktale (FFC 184.). Helsinki, 1961. 374—508. 21 Pl. az itt közölt utolsó történet, vagy Magyar András „Tóth György, a néma" és „Egy gyulaji némával a vonaton" с történetei (Jósa András Múzeum Adattára 80.) tartoznak ehhez a csoporthoz. Ezeket az igaz történeteket, akárcsak a trufákat, szívesen meghallgatják több ízben is. Első ízben foglalkozik ezzel a műfajjal: S. Dobos Ilona, Egy somogyi parasztcsalád meséi (Üj Magyar Népköltési Gyűjtemény X.) Bp., 1962. 66—74. 118
