A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 4-5. - 1961 (Nyíregyháza, 1964)

Kalmár János: A buzogány

A magyar föld gazdag változatban tárja elénk a csillag alakú buzogányfejeket. A legrégibb példányok egyben a legegyszerűbbek, gyűrű alakúak, kerületükön rendszerint négy-öt, négyoldalú, gúla alakú tüskével, a tüskék között pedig a gyűrűcske alsó- és felső szintjén egy-egy háromoldalú kisebb tüske foglal helyet. A tüske alapjának szélessége leggyakrabban a gyűrű szélességével azonos (IX. t. 1—3), későbbi eredetű példányoknál azonban a gyűrű alsó- és felső szintje keskeny peremmel bővül. A nyélen való biztosabb rögzítést szolgálja, a csillag-fej alsó szintjén mindinkább növekvő köpűnyúlvány. Fejlettebb példányokon, a köpűrész alsó peremén körülfutó gyűrűs szegélyt is megfigyelhetünk (IX. t. 4—6). A köpűvel bővült erőteljesebb példányokat a Nyugat XIV. századi továbbfejlesztő irányzatával hozhatjuk kapcsolatba. A tüskéknek mind hosszabb felületen történő elhelyezése nyilvánul meg a külföldi zsoldosok XIV. század végén kialakult buzogányfajtáinál. A csillag-fej, a köpűvel együtt, hengeres hüvellyé alakul át, felületén három sorban helyezkednek el a kúpos vagy gúla alakú megnyúlt méretű tüskék (IX. t. 7—9). A külföldi zsoldosok „Morgenstern"-nek, magyarul csatacsiilagnak nevzett buzogány típusának, az ősi csillag-fejből történő kialakulását, a rendelkezésünkre álló gazdag hazai leletanyag szinte lépésről-lépésre világosan szemlélteti. A közel-keleti, mohamedán török származású, a XIV. század végéről és a XV. század folyamáról eredő buzogányfejek alakulásában a Nyugattól lényegesen elütő változásokat észlelhetünk. Nem csillag alakúak ezek, hanem gömb- vagy körtealakot vesznek fel, nem tömörek többé, hanem üregesen öntöttek. Felületüket sűrű rovátkálások, vagy egymást keresztező bevágott csatornák által kialakított kis négyzetes felületek hálózzák be (IX. 1.10—14). Keleti eredetűek azok a példányok is, amelyeknek gömbfelületén a korábbi tüskék elstilizálását figyelhetjük meg. A gúla alakú tüskék ugyanis elcsökevényesednek, alapjukat kettős csatorna keretezi, esetleg a tüskék háromés négyszögű lapos szemölcsökké, vagy kidomborodó gerezdekké módosulnak. A sisakok és vértezetek folytonos fejlődésével, elnehezülésével kapcsolatban szükségesnek mutatkozó zúzóhatású fegyverfajták — a nehezebben kezelhető balták, fejszék, bárdok, csákányok — mellett, a könnyedebben kezelhető buzogány csakhamar széltében elterjedt, nemcsak hazánkban, hanem a nyugat-európai országokban is. Nagyszámú előfordulásuk, illetőleg a fennmaradt gazdag tárgyi emlékanyag igazolja, hogy a buzogány kielégített minden igényt, amelyet a támadás eredményessége megkívánt. A bronzból öntött csillag-fejek korlátolt ellenálló képessége, a keményebb vasanyagú sisakokhoz, vértezetekhez viszonyított lágyabb anyaga, nem utolsó sorban törékenysége miatt, még a XIV. században áttértek a vasból kovácsolt buzogányokra. Előbb a csillag-fejet véve mintául, vasból öntöttek példányokat, ezek azonban nem válhattak be, mivel súlyuk ezáltal nem növekedett, és az ütő, zúzó hatás sem fokozódott. Olyan megoldást kellett tehát találni, hogy az ütőhatás a buzogányfej súlyának növelésével eredményesebbé váljék. Ez az igyekezet az ún. gótikus buzogányokban teljesedett ki. Alapul véve a bronz fejek négy — öt gúla alakú tüskéjét, ezeket vasból kovácsolták ki oly módon, hogy a négyszögletes, lapos végű, előreugró tüskék alul és felül nyúlvánnyal, gerezddel bűvülnek. Az alsó nyúlványuk rendszerint hosszabb méretű. A nyúlványok végeit kunkorodóan alakították ki, hogy a fejrész így tetszetősebbé váljék. A tüskés gerezdeket, 34